Nem vagyok oda a francia zenékért. Ez van.
Aki esetleg titkon kifejezetten a francia zenekarokra gerjed, attól előre is bocsánatot kérek, de általában két kategóriába tudom sorolni az említett ország zenekarait. Vagy valami agyonművészkedett és túlmagyarázott cuccal próbálják meg ismételten feltalálni az ősi mesterséget, vagy olyan laza és hanyag mozdulattal intézik el a zenekészítést, mint amivel nagypapám mutatta nekem, hogyan fújtak orrot az oroszok zsebkendő hiányában… Persze a sztereotípiák negatív kritériumait túltolni az egészséges határon manapság egyszerre divat és gusztustalan társadalom elleni vétek, de vannak időnként egészen kellemes velejárói is, mint például az Exocrine névre keresztelt bordeaux-i négyes bemutatkozó lemeze, ami első megbélyegzésem után meglepetésszerűen tetszett.
Az Unreal Existence a 2013-ban alakult brigád bemutatkozó lemeze és afféle technikás, kacskaringós death metalt foglal magába. A 10 dalt magába foglaló 36 percből (bónuszdallal együtt) azonnal belátható, hogy nem a monumentális terjedelmű dalok híveinek kedveznek a srácok, a legtöbb dal 3-4 perces tekerés. Technikás, progresszív death révén hangszerkezelési problémákkal nem igazán találkozhatunk a lemezen, viszont virtuózitásból és agyongondolásból is annyit kapunk, hogy ne feküdje meg a gyomrunkat, mint a túlzott karácsonyi tivornyák. Jordy Besse extrém vokalizálása semmilyen módon nem emelkedik ki a műfaj átlagából, de azért a mély hörgések és a még-még érthető énektémák között ügyesen lavírozik, néha egy két keményebb röffenést beiktatva, amiket nagyon élveztem, például a Medusa’s Embrace című, időnként Dillinger Escape Planes dalban. Nicolas La Rosa gitáros skálázásai, csipkedős gitártémái már kevésbé tudtak újdonságként, vagy csemegeként hatni, szerencsére a tördelt ritmusok, vissza-vissza térő kemény témák többnyire maguk alá temették szólista próbálkozásait. A példaképként megjelölt bandák jazz beütésének megjelenésére komolyabb szinten egészen az ötödik tételig kellett várni, de egész ügyesen beépítették a zúzósabb keretek közé, bár Antoine Fourré elvetemült dobolásában gyakran tetten érhetőek ezek az elemek. Véleményem szerint kiemelkedő dobosok nélkül alapjában halálra lennének ítélve az ilyen kísérleti muzsikák… Dalt kiemelni egy ilyen anyagról nem túl egyszerű, ami azért jó is, mert a színvonal egységes és minden tételbe sikerült olyan érdekesebb megmozdulást csempészni, ami miatt nem vált sablonossá.
Az Exocrine vonatkozásában progresszív death címszóval el kell felejtenünk az Opeth féle elszállásokat, itt a szélvész death dominál, pofánrúgásokkal, headbanggel és minden velejárójával. A lemez végére nem véletlenül került útmutatónak a klasszikus Cynic lemez, a Focus Celestial Voyage c. dala, mert a franciák is valami hasonló szellemben fogantatták egészen erősre sikerült bemutatkozásukat. A lemez ettől függetlenül stílusgyakorlat korlátdöntögetés, újdonság nélkül, de annak viszont kiváló és a technikás death híveinek érdemes felfigyelni rájuk.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.