Lauret Hauet gitáros gondolt egy nagyot és maga mellé gyűjtötte régi ismerőseit, mert hát ha a metal belülről fakad, nem lehet gátat szabni neki. A régi barátok a 90-es évek elejéről kerültek ki, ahol Distaste és egyéb neveken próbáltak érvényesülni az akkoriban tomboló death metal szcénában, régről fakadó thrash metalos szenvedélyüket sem a véka alá rejtve. A próbálkozásokból soha nem lett semmi, csak pár demót sikerült a jelenkorra hagyni, de azokra sem emlékezhetnek túl sokan. 2007-ben ugyan még másokkal indult a banda, egy lemezt is kiadtak 2009-ben The Pure Gazoline címmel, de utána jött a nagy összeborulás a régi cimborákkal és egy új lemez Unleash the Bastards néven 2013-ban, amiben aztán volt minden. Thrash alapok, death vokál és időnként egy kis melodikus death, de olyan finoman csepegtetve, amilyen műgonddal a denevér nedveit facsarja szerelmi bájitalába egy meglett korú banya. Hogy sokan nem hallottatok még eme műalkotásokról az természetesen nem a véletlen és a zenei dömping oka, csak simán átlagos lemezekről beszélhetünk. Tavaly a Great Dane kiadó felkarolta a fiatalnak nem tekinthető bandát és itt jelent meg új kiadványuk, ami inkább zavarba ejtő, mintsem a lehetőség apait-anyait beleadó kihasználása. Szó se róla, a Power Fuel rutinos, ügyes zenészekből áll, de akkor kérdem én, miért pont egy Darth Vader köntösbe csomagolt Slayer feldolgozásokból álló lemezzel kellett jelentkezniük?
Először is, az amerikai thrash titánokat már számtalanszor, számtalan formában feldolgozták, igazi hivatkozási alapnak számítanak rengeteg banda életútját tekintve, tehát újat alkotni ezen a területen reménytelen próbálkozás. Ha valaki hatalmas fan, az tuti nem nyúl a dalok szerkezetéhez, szolgai másolás után nyugtázza, hogy jajj de jó, Slayert játszunk, mások bátrabban dolgoznak az alapanyaggal, csak rájuk jószerivel a kutya sem kíváncsi, mert ugye az már nem Slayer. A franciák valahol a középmezőnyben szerepelnek e tekintetben, mert a széles diszkográfiát felölelő 10 dalban mertek is változtatni, meg nem is. Hangzás tekintetében modernül, keményen dörrennek meg a jól ismert, unalomig hallgatott, esetleg játszott témák. Természetesen Jeff Hanneman és Kerry King szólói azért más tálalásban lettek feljátszva, itt kevésbé érvényesül a Ctrl+V és Ctrl+C technika, ezért még érdekes is lehetne a dolog, de ami számomra az utolsó rozsdás szeget veri a feldolgozások koporsójába, az Benoit Laurence kissé kiherélt death metalos vokalizálása, amin ugyan minden lehetséges módon próbálnak segíteni társai, hol kórusokkal, hol jellegtelen narratívával, mégsem tud kellően rásimulni az alatta kínosan feszengő, megváltást váró Slayer kisasszonyra. A sorjában felcsendülő klasszikusok, mint az Angel Of Death, Raining Blood, South Of Heaven meghallgatása után zökkenésmentesen zajlott le a legtöbb tribute lemez kivégzésére, elfelejtésére szolgáló, megbízható folyamat: azon kaptam magam, hogy Slayert hallgatok.
A Power Fuel esetében nem minőségi problémák okozzák az érdektelenséget, mert tudnak zenélni, mi meg időnként jókat bólogatni a bivaly hangzással megtámogatott, máig csontropogtató témákra, de maga a lemez teljesen felesleges, semmilyen indokot nem tudok felsorakoztatni létjogosultsága, szükségszerűsége mellett, mert náluk jóval ismertebb zenekarok is játszották már ezeket a dalokat érdekesebben, izgalmasabban… Feldolgozás lemezeket ritkán szoktunk pontozni, így egészen jól járnak a franciák. Akinek van rá felesleges ideje, az hallgassa meg a lemezt a zenekar bandcamp oldalán, de akár itt is nosztalgiázhattok 43 percet…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.