Egy-egy stílus, irányzat mindig valami korábbiból táplálkozik, annak alapvető elemeit csűri-csavarja kénye-kedve szerint, valahogy így látott napvilágot a doom egyik mára időnként felismerhetetlen testvére is, a sludge metal. Ha a tradicionális doom egy angol öregember képében személyesülne meg, akkor a sludge ugyanez az úriember, csak belekkel kifelé, torz és erőszakos formában. Tesztalanyunk a kizsigerelés után még magánál van és végső agonizálása közben játssza a műfaj jellegzetes taktusait: a béka hátsó fele alá lehangolt, pattanásig feszített riffeket, a végtelenségig kitartott hátborzongató hangokat. Valahogy így kell elképzelnünk a belga Angakok bemutatkozó lemezét is, akik derék(batört) öregurunk mellé időnként felidézik a stoner metal szellemét is, aki lelki szemeim előtt egy pelyhes állú, betépett hippiként ábrázolható leginkább…
Az énekért felelősségre vonható Ben, akinek sikolyai, ordításai és gitártémái kísérik a lemezt, valamikor 2009-ben trombitálta össze zenei útján kísérő hűséges társait, akik Baston (szintén gitár) és Run névre hallgatnak. A zenekar nevét viselő tavalyi bemutatkozásukra pedig igencsak jellemzőek az előzetesben foglaltak, a hagyományok mellett mindenen torzítottak, csavartak egyet, hogy sajátosnak nem nevezhető, de erőteljes közeget hozzanak létre a kiadványon. Fiatal koruk ellenére magabiztosságot sugall mind a pofás borító, mind a remek hangzás és még a dalokkal is el lehet lenni abban a bő 50 percben, amíg messzire űzik tőlünk a jókedv és könnyedség apró szikráit is. A lemezt nyitó rövid, számomra ismeretlen nyelven hadaró emberi hangokkal teletűzdelt intróként szolgáló Perpaluktok Aitut után az egyszerű, rövidnek mondható Sacrifice sodor minket magával, már-már minimalista nyitása után azonban a végére előkerülnek azok a bizonyos belső szervek, miután Ben erőszakos, mániákus kiáltásaival levetkőzi lelkének külső rétegeit. A folytatásban a jóval hosszabb Collapsing súlyos és monoton, molett nőket megszégyenítő magabiztossággal repeszti be az ablaküveget megfelelő hangerő kíséretében, ráadásul a dal végére egy hulla is gyorsabban vonszolja magát az illemhely felé vészhelyzetben, mint ahogy a hangok követik egymást. Ez tökéletesen előkészíti a terepet az
Aksarpok drone törekvéseinek, amit szerencsére nem erőltetnek a továbbiakban, mert igencsak unalmas 4 percet vesztegettek el az életemből. Az univerzum egyensúlyát és lelki békémet a lemez közepén eltehénkedő Samsara hozza egyenesbe, ami a kiadvány leghosszabb, egyben talán legjobb szerzeménye, főleg ha megfelelő türelemmel viseltet valaki az efféle zene iránt. A meglehetősen szellős dalban már működnek a drone lassulások, pszichedelikus elszállások is, amik korábban külön kevésbé voltak érdekesek. A Dead Birds pontosan olyan beteg és kitekeredett cucc, mint az azonos címmel készült horrorfilm, a Trust My Scorn pedig a Collapsing rövidebb testvéreként funkcionál a lemezen, meglehetősen depresszív kiáltásokkal kísérve. Az Empty Cup gitárbúgatása, szóló gyanánt hasznosított brutális torzításai szintén erős dalt eredményeznek a kiadvány vége felé, ahol utána már csak a kezdésnél némileg hosszabb, fura Sivudlit Nertorpok vár minket, hogy hipnotizálhasson.
Összességében egy kellemes bemutatkozó lemezt dobott össze a belga trió, bár izgalmakban nem fogunk dúskálni ennyi belsőség mellett, viszont amit ígérnek nekünk, azt teljesítik. A kiadvány voltaképp egy minimalista nyomornegyed, aminek díszpolgáraivá avatják a hallgatókat, de valami még nagyon hiányzik az összképből. Összetartóbb, kiforrottabb szerzeményekkel, némileg koruk előrehaladásával azonban később szívesen futnék össze velük ismét, de addig jócskán akad ennek a műfajnak sok jóval prominensebb előadója, akivel elszórakoztathatjuk magunkat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.