A Milánóban székelő Love Frame egy 2008-ban alakult brigád, a Forgiveness pedig bemutatkozó nagylemezük, amely 2014-ben szerzői kiadásban látott napvilágot, majd a Sliptrick Records egy évvel később, azaz tavaly újra piacra dobta azt. Érdekes, hogy a róluk készült fotókon hol hárman, hol négyen láthatóak. A Giulia Lupica (ének), Laerte Ungaro (gitár) és Beppe La Gala (dob) alkotta trió tekinthető bombabiztosnak, de egyes források (pl. a kiadójuk róluk szóló infólapja) Davide Carrozzo-t tünteti fel negyedikként, mint basszusgitárost. A facebook oldalukon viszont három pont figyel a „Bass:” után. A bookletből az derül ki, hogy az albumon Giuseppe Greco bőgőjátéka hallható.
További érdekesség velük kapcsolatban, hogy a Halo és a Lie to Lie kivételével, amiket a gitárossal együtt jegyez, a többi nótát egyedül az énekes hölgy írta. Hatásként ezek az előadók vannak megnevezve: HIM, Placebo, Billy Idol, Alter Bridge, Hardcore Superstar. Tehát az alternatívtól a hard rockig terjed a skála és valóban nem nevezhető egydimenziósnak ez a 11 tételt tartalmazó, 42 perces korong. Bár zeneileg is erősek a dalok, mégis Giulia hangja „adja el” igazán a lemezt. Talán nem én vagyok az első, aki orgánuma kapcsán egyből a Guano Apes-es Sandra Nasić nevét kezdi el skandálni. Annyi különbséggel, hogy hősnőnk világhírű társával ellentétben végig megmarad a dallamos éneklésnél. Nem rappel, nem keménykedik. Azért néha elég rendesen berekeszt! Énektémái, dallamai viszont legalább annyira hatásosak, mint Sandráéi. Sőt! Itt gyakorlatilag az összes dal emlékezetes ének terén, ami mondjuk a Guano lemezekre nem feltétlenül áll. A Mine még zeneileg is emlékeztet a németekre, a vége felé előkapott slap technika és úgy általában a modern hangvétel rájuk is jellemző. Egyébként olyan énekesnők is beugranak 1-1 pillanat erejéig, mint Alanis Morissette, sőt néha még Rúzsa Magdi is. De a Lacuna Coil is valami hasonlót művel az utóbbi néhány lemezén. Hogy egy honfitársukat is megemlítsem…
A pörgős, lendületes darabok dominálnak, de két lírai szerzemény is megfér közöttük. Mindegyikre jellemző a fogósság, slágeresség. A lemez úgy szórakoztató, hogy az igényessége megkérdőjelezhetetlen. Bár nincs túljátszva, mégsem mondható puritánnak a hangszerelés. A hangzás is kifejezetten rendben van, lélegző, természetes, teret enged az összes instrumentumnak. Ha csak hangulatfokozóként, de rendre kicsúszik 1-1 gitárszóló Ungaro ujjai közül. Nem egy gitárhős a fickó, viszont emlékezetes, dallamos szólókat képes írni. Riffjei, díszítései szintén rendben vannak. Amit meg ez a csajszi összeénekel! A Maybe refrénje, vagy épp az Escape-é is ellenállhatatlan.
Ha szerkesztő lennék valamelyik hazai kereskedelmi rádióban, biztos több dalukat is játszanám rotációban!
Az akusztikus gitárra épülő Blue és a záró, érdekes című, szintén merengősre vett Rakkaus On Ikuista sem mondható nyálasnak, max. érzelmesnek.
Persze az újdonság-faktor náluk sem része az összképnek, mégis olyan ügyesen főznek a kész alapanyagokból, hogy a végeredmény egy kimondottan ízes táplálék lesz, ami többszöri fogyasztásra is alkalmas. Magyarán nem lehet 2-3 hallgatás után megunni a Forgiveness-t.
Az AngelSeed után egy újabb énekesnős csapat, amely zenéje elnyerte tetszésemet. Úgy tűnik nem botfülű emberek ülnek a Sliptrick-nél. Vagy csak én nyúlok szinte mindig bele a jóba?
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.