A fura nevű Lola Stonecracker {Doomsday Breakdown} című albuma tavaly jelent meg a This Is Core Records-nál, de azóta már az Atomic Stuff-nál vannak. Előző istállójuk neve alapján talán valami kórságra asszociálnánk, pedig az olaszok post-grunge ízekkel átitatott hard rockban utaznak. Énekesük, Alex Fabbri egy jó képességű dalnok, aki egyszerre tudja megidézni Axl Rose-t és az emblematikus kockásinges csapatok frontembereit. Zeneileg is rendben vannak Loláék, ha nem léteznének/léteztek volna olyan bandák, mint Alter Bridge, vagy Velvet Revolver, akkor még nagyobbat ütne a muzsikájuk. De említhetném a Myles Kennedy-vel készült Slash albumokat is…
Ha már szóba hoztam a fürtös gitárhőst, akkor az elején megjegyzem, hogy a {Doomsday Breakdown} ugyanott vérzik el számomra, mint Slash legutóbbi lemeze. Azaz túl sok dal kapott helyet rajta, ezáltal vagy negyedórával hosszabb a kelleténél. Mondjuk még így is rövidebb, mint a World On Fire, de a 62 perc is sok ebből a fajta zenéből.
Főleg, hogy igazi átütő slágert nem találtam a 15 nótás korongon.
A kezdő, megfilmesített Jigsaw a fogósabb tételek közé tartozik és a lemez első harmada/fele könnyen le is csúszik. Aztán viszont lankad az érdeklődésem, figyelmem és ritkán tudok maximálisan a muzsikára koncentrálni. Vagyis átvált háttérzenévé a cuccos. Az első néhány szerzeménybe nem igazán lehet belekötni, kiderül, hogy mind ének, mind zene-ügyileg képesek egy elég magas minőséget hozni a srácok. Hangulati szempontból sincs gond, a Witchy Lady például ugyanannyit merít a grunge-ból, mint a Led Zep örökségből. Alex pedig játszik a hangjával, színesen, változatosan énekel. A lemez második felében még több színt visz a vokalizálásba, ami sajnos a minőség rovására megy. Bár lehet, hogy csak én nem díjazom a Space Cowboys, Psycho Speed Parade féle „rajzfilmfigurás” hangon elővezetett bohóckodást… Számomra egyszerűen komolytalanná, súlytalanná teszi a dalokat. Pedig nem vagyok ellene a zenei gegeknek, de ebben a közegben oda nem illőnek találom felbukkanásukat. Bezzeg egy Primus-nak tök jól állnának! Természetesen lírai darabok is akadnak. A Secret for a Universe és az All This Time tipikus bugyinedvesítő fajták, emiatt akár még rádiós játszásra is esélyesek. Továbbá a Frankie Goes to Hollywood kb. egyetlen slágerét a Relax-et is rockosították.
A Jeckyll and Hyde-ban pedig az azonos című musical egyes dalainak szövegeit emelik át. Ergo nem csak saját tollakkal ékeskedik a Lola Stonecracker. Arról nem is beszélve, hogy előttük már nem egy rock/metal zenekart megihletett Robert Louis Stevenson alapműve.
A második etap egyik erőssége a wah gitár uralta Mistery Soul Maverick, ami egy minden szempontból eltalált tétel. A vége felé az a lüktető rész nagyon pofás!
Ha már valaki feldolgozást készít, akkor minimum olyat csináljon, mint a Lola a Relax-szel. Természetesen rá lehet ismerni az eredetire, de rendesen a saját képükre formálták a dalt. A három ballada közül a Shine tűnik a legmélyebbnek, talán érdemes lett volna előrébb hozni…
Összességében elmondható, hogy közel sem tökéletes lemez a {Doomsday Breakdown} viszont az említett hibák, negatívumok ellenére alapvetően szórakoztató, hangulatos. És még a dög sem hiányzik belőle. Az említett zenekarok kedvelőin túl Shinedown, Black Stone Cherry fanok is próbálkozhatnak az anyaggal. És úgy általában a dallamos rockzene hívei.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.