„Angry sweaty Rock ’n’ Roll since 2011.” Hirdeti magáról az olasz Tears From Venere. Némi düh valóban fellelhető zenéjükben, meg gondolom koncert közben izzadni is szoktak… De sajna a Temporary Lives némelyik dala elég izzadtságszagú. Pedig az általuk játszott stílusnak pontosan a lazaság lenne a lényege. Ami nyomokban jelen is van, mert például a gyakran hamis ének megidézi a punkok „lesz@rom attitűdjét”, összességében mégis kicsit görcsösnek, erőltetettnek érzem a végeredményt. Facebook oldalukon az alternatív rock/street rock skatulyába helyezik magukat. Ez utóbbi fogalmam sincs mit takar, de ha a rock, punk és a metal mixelését, akkor egyet tudok érteni.
Nem húzták túl a srácok bemutatkozó nagylemezüket, 9 nótát kapunk 32 percben. A korong még szerzői kiadásban jelent meg, de azóta leszerződtek az Atomic Stuff-hoz.
Punkrockos felütéssel indít a Roulette, meg enyhén hetfieldes énekkel. Elég fogós tétel, lendületes, tökös, faék bonyolultságú. A gitárszóló is csak díszítés jelleggel kapott benne helyet. A későbbiekben aztán kiderül, hogy komolyabb ujjgyakorlatokra is képesek a bárdisták. A címadó szerzemény tovább halad a megkezdett úton, az alapvetően húzós témát a vége felé feloldják egy kis akusztikus gitáros intermezzóval. A My Name Is V az album leghosszabbja, még filmzenés, műanyag vonós hangszínes lírázást is hallhatunk benne. Felejtős darab. A klipesített Release Me kicsit erősebb, bár igazából csak az utolsó harmada fogott meg.
A Never Look Back akár Hooligans is lehetne, annyi különbséggel, hogy Csipa hangja sokkal jobb Vincenzo barátunkénál. Legalábbis lemezen… 😛
Raise Your Voice.
Mintha a Bad Religion-nek is lenne egy ilyen című dala, ami tinédzserkoromban tetszett. A digóké is elmegy. A röpke basszuskiállások miatt még jár is nekik a pacsi! A One More Night egy igazi tökös punk/rock vágta. A vége felé bemetalosodik a riffelés. Az ének kapcsán a hazai THREESOME ugrott be, akik igazán kiadhatnák már második lemezüket! A Hey God egyértelműen a legfémesebb szám, a CD egyik csúcspontja. Azt kell mondjam, a végére eléggé bekeményedik a lemez, mert a záró Fame and Glory riffje is oda lett téve. A vokáltémák kapcsán újból Csík Gábor jut eszembe, a már említett szolnoki bagázsból.
Bár a képzetlen hang/hamis ének valóban része a punk eszköztárának, engem mégis zavar. Egy „igazi” énekessel valószínűleg többre mennének nálam, bár zenei téren sem hoznak semmi átlagon felülit.
Debütnek megteszi, de legközelebb sokkal több kellene. Egyelőre még a stílus híveinek sem merem nyugodt szívvel ajánlani a Tears From Venere zenekart.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.