Jelenia Góra egy szép kis hegyvidékekkel körbefont lengyel városka közel Csehországhoz és Németországhoz is, a földrajzóra szerű kezdés pedig nem véletlen: még nem hallottam róla, legfőképp ide valósi zenekarról. Most azonban összehozott a sors a város többszöri nekifutásra indult, most látszólagosan célba ért zenekarával, a Warbellel, akiknek bemutatkozó, Havoc című lemeze landolt nálam. A többszöri indulás azt jelenti, hogy a zenekar még 2007-ben kezdte meg működését, de azóta több tagcserén is átesett már, sőt, volt, hogy felfüggesztette tevékenységét. Első demójukat például kétszer is rögzítették, csak merőben más felállással. Legtöbb gondjuk az énekesi poszton volt, amit végül a szebbik nem egy képviselőjével sikerült megoldaniuk. Mielőtt azonban valamiféle Nightwish szerű operázásra gondolnátok, érdemes megjegyezni, hogy Karolina „Gigi” Więcek énekesnő szobájában sokkal inkább Angela Gossow kisasszony képe díszeleghet kivilágított, antik képkeretben és rajongói ereklyékkel szegélyezve, mintsem a finnek valamelyik dalnokáé. Akinek ez és a borító még mindig nem gyújtott örök mécsest az elméjében, annak elárulom, a lengyelek játékának neve melodikus death metal, ahol aztán teljesen mindegy az énekes nemi hovatartozása, mert nagyrészt sikít és hörög. Mondjuk véleményem szerint ezen a fronton nagyon jól szoktak teljesíteni a hölgyek, mert gyakran érzek a férfiakkal ellentétben agresszív énekükben valami plusz szenvedélyt, mélységet. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül minden melodikus death zenekarban nőknek kellene tönkretenniük a hangszálaikat, csak képes a dolgokba némi extra színt, egyéniséget varázsolni.
Ennek ellenére a Warbell igazából egyikre sem képes, mivel minden dallamuk ismerősen cseng valahonnan és az egyéniség szikrája nélkül tekernek le nekünk 56 percben egy az ezredforduló környékén is erősen átlagosnak mondható lemezt, hogy némi késéssel csatlakozhassanak a nagy elődökhöz, gondolok itt egyértelműen az In Flames, Arch Enemy, At The Gates, Dark Tranquillity féle göteborgi és ahhoz hasonló metalra. A zenekar ugyan mindent elkövet a minőségi másolás jegyében, tényleg egészen jó a vokál és a gitárok is nagyon változatosra sikerültek, de egyszerűen ebbe sok-sok hasonszőrű lemez után belekapaszkodni már nagyon nehéz egy rutinosabb hallgatónak.
Minden sablonosság ellenére szerencsére a fiatalos lendület és az egész kellemes dalszerzésnek köszönhetően több helyen jól tud esni a Havoc, amiről már a nyitó The New Beginning című instrumentális tétel alatt is meggyőződhetünk. A nyitást a rövid, de velős Berserk követi, ami nem véletlenül szerepel ilyen előkelő helyen a dalok sorrendjét nézve, a középtempós, időnként metalcore-os elemeknek köszönhetően egészen húzós dal lett, még ha dallamok tekintetében hallottunk már sokkal emlékezetesebbeket is ebben a műfajban. Könnyedsége után a Reflecting Lies gyorsabb, erőszakosabb világa nekem mondjuk jobban feküdt, mindig is szerettem a stílusban gyakran előforduló „in medias res” kezdéseket, ahol bármiféle pepecselés nélkül nekünk esnek. A göteborgi vonalat is addig kedveltem igazán, míg különleges agyalások nélkül, lendületből tudták legyalulni az agysejtjeimet, ahogy egyik kedvenc dalomban is történik…
A The Chosen Ones ismét visszafogottabban tálalja elénk a metalkodást, ez Karolina erőlködései nélkül nem is lenne túl izgalmas, neki és a nem túl gyakori, de itt jól sikerült szólónak sikerült megmentenie a dalt. A címadó hangulata illeszkedik a lemez témavilágához, ami nem nagy meglepetésre a viking világ, így a dal épp annyira elcsépelt, mint a téma és a pátosz, amit teremteni szeretne. Ugyanez a helyzet a Through The City Of Darknessben is, aminek következtében kezdtem lemondani a lengyelekről, de az Inner Fears darálásának hatására egy gyors fejrázással megszabadultam a pilláim tövében termelődni kezdett csipától, egyértelműen a kiadvány csúcspontja. Kellemes, lemezvége hangulatot árasztott magából a tiszta női énekkel is megtámogatott Black Screens, a zenekar is érezhette ezt, úgyhogy beszúrtak egy olyan instrumentális zenélgetést, amit mondjuk a Dream Theater szokott újdonsült lemezeinek 80 százalékában, amikor nincs ötletük másra… A rövid tételt követi a jól kezdődő, gyászossá váló Fidelis, a hosszú és unalmas Break The Waves, majd a még unalmasabb Distanced. Az In Battle a zenekar régi demóiból lett összekaparva, így a dal alapján nem is olyan meglepetés a földbeállás, ezen kívül pedig van még egy Death March és egy Forgotten Tale, csak nem tudom, minek.
Összegzés: bátran ajánlom azoknak a Warball bemutatkozását, akik még nem unták meg a melodikus death ezen ágát és úgy kapnak némi dallamos gitártekergetésre, mint az elvonási tünetektől szenvedő alkoholisták a Dianás cukorra, de ők is számoljanak azzal, hogy a lemez minőségileg folyamatosan zuhan a hosszával arányosan és a végére már önmaguktól is lopkodó, unalmas dalokat fognak kapni. Reményteljes, ügyes zenészeket hallhatunk egyébként az egész albumon, akik kezdhetnének izgalmasabb dolgokat is a zenei életben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.