Catarrhal
Fleshgrave

    Ez nem más, mint a brutális death metal, annak is inkább a tengeren túli, Morbid Angel, Immolation féle vonulata. Túl sok technikázás helyett tehát a hangsúly a tempókon, a föld alatti hörgésen és a tonnányi nehézségű gitártémákon van, amit jó kis dohos, múltat idéző hangzással sikerült teljessé tenni. A Fleshgrave a lemez második teljes kiadványa a 2007-es Putressence után. Az album igazság szerint már 2013-ban napvilágot látott kisebb példányszámban, most azonban a Great Dane Records fedezte fel magának újra és új köntösbe csomagolva hozzánk is eljuttatta a belgák produkcióját. Ugyan a világhíradók nem fizettek dollármilliókat ennek a hírnek az exkluzivitásáért, de mindenképpen megéri felfedezni nekünk is ezt a lemezt, mert ha nem is tartozik a zenekar a death metal élmezőnyébe, egy profi albumot tettek le az asztalra, amivel a nagyok mellett bőséggel rezegtethetjük hangfalaink közvetlen környezetét.
   Az én példányomon úgy látszik a 2013-as formulát tartva 10 dal szerepel jó 40 percben, de aki az újrakiadásra pályázik, az még 5 régebbi szerzeménnyel is gazdagodhat, amit bónuszként pakoltak fel nekünk. De mivel csak a „klasszikus” verziót van lehetőségem megfülelni, így ezzel foglalkozom.

    Kezdetnek mindjárt kapunk is egy rövid, disszonáns hangokkal nyitó intrót, ami azonnal elkergeti fejünkből a pozitív gondolkodás minden morzsáját, hogy aztán a Funeral Larva leszakíthassa az arcunkat. A feszített tempótól és a halálon túli hörgéstől minden death metalosnak beáll a nyakába az a feszített energiákkal teli merevség, amit csak a banda irányába történő gyors és azonnali bólogatással lehet feloldani. Szerencsére a gyilkos tempót és szólót jó kis betonozós középtempókkal is megtámogatta a zenekar, így agyonkalapálástól sem kell tartanunk, amit általában nem szoktam kedvelni a hasonló kiadványokban. A csata után az Impious Fog valamivel lassabban nyit, de az agresszió és a kórusban üvölthető részek miatt itt sem lehet okunk panaszra, ezt pedig egyenesen a címadó Fleshgrave követi, ami paranoiás nyitásával és gyomorból jövő hörgésével szintén gyorsan megtalált magának. Itt nincs metalcore, melo death, vagy bármiféle kevergetés, ez súlyos nehézfém a death metal hőskorára emlékezve, mégis bele-bele tudtak szőni olyan dallamokat a gitárosok a zenébe, amik csak emelik a brutalitás fokát. A Dressed In Blood And Puke fokozottabb tempóval rombol tovább, itt azért már beugrott a jó öreg Cannibal Corpse neve is a szúrós témáknak köszönhetően, a Disinter azonban visszaugrott a nyersesség, dohosság irányába. 5 percével egyébként a személyes kedvencem lett a lemezen. A Morbid Exhalation ismét rövidebb, skizofrén adalék, amit a hasonló felfogású Into The Arms Of Light visz tovább. A lemez végére két hosszabb szerzemény került, amiben ugyan elő-elő kerülnek a géppuska témák, de a Crimson Rapture és az Outrenoir inkább súlyos, menetelős mivolta miatt tud erősebb benyomást kelteni a hallgatóban, egyébként szintén jó dalokról van szó.
    Mit kapunk tehát a Catarrhaltól? Semmi újat, de egy meglehetősen jól megírt death metal lemezt félelmetesen mély hörgéssel, nagyon jó váltásokkal és hangulattal. Hallgatni kötelezően csak nagy hangerővel szabad a teljes élmény biztosításáért, úgyhogy senki ne remélje tőle esetleg panellakásának és környezetének lelki állapotának helyre billentését…