Dangerego
Special dreamer

(Sliptrick Records • 2015)

Győr Sándor

2016. május 17.

0

Pontszám

7

Az olasz DangerEgo 2013-as első lemezét, az Autopsy-t Mindenholottlevo kolléga ismertette, sok info nem áll rendelkezésre a bandáról, annyit tudunk, hogy történetük 2003-ban kezdődött.
A Florance-i ötöst (négyest?) sem kímélték a tagcserék, már az ötödik felállásnál tartanak.

Nos, az első lemezt nem hallottam, de ez a második tetszetős darab. Nem mondom, hogy kihagyhatatlan, de több, mint élvezhető. Kellemes dalok sorjáznak majdnem ötvenhárom percen és tizenhárom tételen át.
A The Death of Thoughts (part 1. és 2.) keretbe foglalja az anyagot, amit egyfajta szomorkás hangulat leng körül.
Nem csodálkoznék, ha konceptalbumot tisztelhetnénk a Specal Dreamer-ben, vagy legalábbis valami közös szál fűzné össze a dalokat.
Sokáig agyaltam, mihez is hasonlít a csapat, mert az OK, hogy egyfajta post-grunge, alternatív metal a játék neve, és olyan csapatok neve nyilván felmerül, mint a Live, az Audioslave, vagy messzebbre tekintve itt-ott a Pearl Jam, netán a Soundgarden egyes dolgai, de éreztem, hogy van itt még valami.
Aztán beugrott a lengyel Chemia neve, már csak az énekes Flavio hangszíne miatt is, de ráadásul még hozzáállásban, dalszerzési tekintetben is érzek hasonlóságot. De említhetnék még egy másik lengyel csapatot, a Cochise-t is. Azt azonban meg kell hagyni, a lengyelek és az olaszok még nem játszanak ugyanabban az osztályban. Még nem, de a potenciál megvan bennük, tegyük hozzá gyorsan.
S, hogy miben érzem a különbséget? Azt hiszem, az olaszok lemezét a dinamika hiánya teszi kevésbé érdekesebbé. Mondom ezt pedig azért, mert az egész lemezt meghallgatva egyfajta szomorkás visszafogottság érzet marad meg, pedig dalonként hallgatva amúgy vannak olyan dalok is (a Blackheart Hotel például), melyek nem nevezhetők annak.

Aztán ott van az Everything Comes To Life, aminek a kezdése annyira szokványos, hogy talán hangról hangra eljátszották már mások is…
Ez mondjuk úgy egészében is kissé zavaró tényező.
A Special Dream lett a klipnóta, de szerintem választhattak volna fogósabb tételt is képiesítésre. Azt viszont el kell ismerni, hogy a lemez egészét jól reprezentálja.

Az I’ll Stand Here-ben, csakúgy, mint a Winter’s Come-ban Pearl Jam hangulatok jönnek. Egy hangyányival talán direktebben a kelleténél, de még egyáltalán nem zavaróan.
Az album egyik kiemelkedő darabja a Red Dawn, amiben a tekergős gitárdallamok alatt a lüktető basszus kifejezetten királyul szól. Ehhez ráadásul lebegős ének jön, még emlékezetesebbé téve a dalt. (Én inkább ezt választottam volna klipnek.)
Az Euphony meg úgy kezdődik, mint a Nothing Else Matters, majd egy merengős balladisztikus dalt kapunk, de ebből nem lesz akkora sláger, ezt borítékolom. Picit talán hosszabb is a kelleténél.
A Black Soul-t még megemlítem, elég slágeres, a keménysége ellenére is.

Összességében azt tudom megállapítani, hogy a hangulat rendben van, vannak kiemelkedőbb dalok is, de azért akadnak olyanok is, melyek szerintem kizárólag a koncepció (ha valóban van ilyen) miatt kerültek lemezre. Ráadásul kicsit hosszabbnak is érzem a lemezt a kelleténél, itt nem az egyes dalok hosszával van gondom, hanem egy-két dalt érzek – ha nem is feleslegesnek, de legalábbis – kevésbé meghatározónak, amelyek kihagyása sem okozna hiányérzetet.