A frontember kicsit hasonlít Mike Patton-ra.
Ez volt az első gondolatom, amikor megláttam a finn Black Sleep zenekarról készült fotót.
Bemutatkozó albumuk ismeretében elárulhatom, hogy zeneileg is van köze a csapatnak Mike, vagy épp a Faith No More világához.
A Szürke tenger bálnái 6 tételt tartalmaz 32 percben. Tehát követi a manapság újra reneszánszát élő rövid játékidővel való operálást. Igaz, anno még a bakelitek idején, a rockzene hőskorában technikai okokból szabták szűkebbre a lemezek hosszát. A CD-korszak viszont változást hozott, és sok banda gondolkodott úgy, hogy ha már van lehetőség akár 80 perces korong kiadására is, akkor miért ne használnák ezt ki. Ez a mentalitás gyakran azt eredményezte, hogy olyan dalok is felkerültek 1-1 albumra, amik nyugodtan le is maradhattak volna…
Az utóbbi években viszont elég látványosan kezdenek visszatérni a csapatok a rövidebb, 35-40 perces lemezekhez. Amit én egyáltalán nem bánok!
A Black Sleep által játszott muzsikából sem biztos, hogy könnyen elviselnék még plusz 10-15 percet. Na, nem azért, mert rossz lenne, amit csinálnak! Inkább arról van szó, hogy alapvetően hangulatzene ez a posztos, elektronikával erősen megtámogatott, alternatív rock/metal.
Lehet, hogy csak a lemezcím miatt asszociálok arra, de olyan, mintha a kezdő Tiny Pieces szonárhangot imitáló gitáreffekttel nyitna. Aztán Eetu hamar bebizonyítja, hogy kiváló énekes. Nyújtott, pszichós dallamokban és extrémkedésben is jártas. Ráadásul ő a „gépkezelő” is egyben. Vagyis neki köszönhető a masszív elektrotuning. A Soulcatcher-ben a verzéket elég Jonathan Davies-es stílusban tolja.
A KoRn dolgai nem csak vokális, de muzikális téren is vissza-visszaköszönnek az egyes nótákban. Sebaj, én bírom a nu metal úttörők munkásságát is! És addig, amíg akkora refréneket dalolászik hősünk, mint a kettes trackben, minden oké! Vagy épp a 2013-ban. Ez a szám a Faith No More-nak is jól állna, a refrén kapcsán pedig még HevyDevy is beugrott.
A Choices prüntyögős, csilingelőgitáros bevezetője zseniális, Eetu visszafogott éneklése szintúgy. A Moonsick hallatán sem lesz senki (tengeri)beteg, azt garantálom! Egyszerre könnyed, légies, fogós, mégsem súlytalan szerzemény.
A záró és egyben leghosszabb Animal Puppets rendelkezik talán leginkább ipari jelleggel, a végére már-már egy őrült filmzene kerekedik ki az egészből.
Az 547 db facebookos kedvelés is azt mutatja, hogy a Black Sleep még nem túl ismert. Pedig megérdemelnék a nagyobb népszerűséget, mert kimondottan rendben van, amit a The Whales of the Grey Sea albumon hallani. Eetu Moisio pedig egy nagyszerű énekes, csupán az ő teljesítménye miatt is érdemes megismerkedni a lemezzel!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.