Hiába komálom a progresszív stílust, esélytelen, hogy az összes e műfajban tevékenykedő zenekart megismerjem. Persze ez nem is célom, mégis örülök, ha néha fölfedezek magamnak egy-egy, eddig számomra ismeretlen bagázst. Ez történt pár hónapja a Tiles esetében is.
Csoda, hogy ilyen sokáig elkerültük egymást, hisz az amcsi srácok nem ma kezdték az ipart. 1993 óta tevékenykednek, igaz a friss albumuk csupán 6. a sorban. A ’90-es években még 2-3 esztendős eltérésekkel jöttek ki lemezekkel, aztán az ezredforduló óta lassítottak a tempón. Olyannyira, hogy a Pretending 2 Run-t megelőző korongjuk még 2008-as keltezésű. Mindenesetre ha már ennyire megvárakoztatták rajongóikat, akkor úgy gondolták kitesznek magukért, és egy dupla CD-s konceptalbummal törték meg ezt a hosszúra nyúlt csendet. Jujjujjj, szisszenhetnek föl azok, akiket megviselt a Dream Theater szintén idei, két felvonásos, történetmesélős alkotása!
Bár a Tiles lemeze játékidő tekintetében jóval mértéktartóbb a The Astonishing-nél, más szempontokból meg legalább annyira nehezen emészthető. Sőt!
Paul Rarick orgánuma kapásból megosztó lehet. Kitaláltátok, előszeretettel kalandozik a magasabb tartományokban. Nyilván lesznek, akik rögtön Geddy Lee nevével kezdenek dobálózni hallatán. De a Rush nem csak ének, de zenei szempontból is mérvadó. Az általuk képviselt virtuóz játékosság köszön vissza a Pretending 2 Run dalaiban. Bár dalokról fölösleges beszélni esetünkben, Chris Herin gitáros, billentyűs, trombitás is úgy nyilatkozott, hogy érdemes úgy tekinteni erre a két CD-re, mintha egy 46 és egy 50 perces szerzeményt hallgatnánk. Ergo klasszikus konceptlemez ez kérem alássan!
Nyilván akadnak fogósabb tételek, vissza-visszatérő témák, megoldások, de alapvetően kb. annyira kemény hallgatnivaló ez a korong, mint a borítón lévő teknős páncélja. Nem a zene kemény, mert leginkább prog. rock szól, ritkán megy át metalba a muzsika, hanem annyira színes, változatos, rétegzett, tömény ez a két CD, hogy igényli a rá szánt időt. Jómagam úgy 10 fülelésen vagyok túl, de még csak fogalmaim vannak erről az egészről. Úgy érzem az ismerkedési fázis első szakaszában vagyok. Több nótában is klasszikus hangszerek erősítik az összképet, a Stonewall-ban annyira jól esik az oboa szép hangja! Mivel zeneiskolában dolgozom nem egyszer hallottam már kezdő oboistákat. Na, ők általában kevésbé szépen tudják még megszólaltatni ezt a hangszert…
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy föl sem merül a Tiles esetében a magamutogatás. Komoly masztizás folyik itt többször is a hangszereken. Az instru Voir Dire talán csak annyiról szól, hogy bizonyítsák, mekkora ász muzsikusok. Azok!
Ami miatt nem tudok haragudni ezekért az erőfitogtatásokért, az a mód, ahogy ezeket elővezetik. Játékos formában, teljesen görcsmentesen, jam ízűen. Magyarán úgy, mint a ’60-as, ’70-es évek nagyjai. Yes, Jethro Tull, King Crimson, és természetesen a Rush. Meg még mások a nagy generációból.
Tehát engedem, hogy elvarázsoljon Jeff Whittle fenomenális bőgőzése, Mark Evans fifikás dobolása és a már említett Chris Herin fenséges gitározása. Basszusgitár fanoknak kötelezővé teszem a lemezt, ritkán hallani ilyen minőségű játékot!
A lemez külleme ugyancsak pazar! A bookletet igazi progos képek díszítik, visszatérő motívumokkal (teknősbéka, bringázó kalapos ember) és apró részletekkel, mint például a Kis hercegről készült rajz a szoba falán. Mondhatni igazi összművészeti alkotás a Pretending 2 Run.
Neves közreműködők is akadnak, a Midwinter-ben speciel Ian Anderson Mester fuvolázik, de a két Portnoy (apa és fia) is tiszteletét teszi egy kis dobolgatás erejéig.
Proggereknek és sznoboknak (bár a kettő sokak szerint ugyanaz… :D) jó szívvel merem ajánlani a Tiles friss művét. Nem könnyű hallgatnivaló, de érdemes rászánni az időt, energiát. Jelenleg a második CD-n több öncélú dolgot is hallok/érzek, amik miatt óvatosabb vagyok a pontozással. Persze lehet, hogy pár hónap múlva azok is a helyükre kerülnének, de nem szeretném, hogy aktualitását veszítse ez a figyelemre méltó megjelenés!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.