Mudhoney
Vanishing Point

(Sub Pop • 2013)
Győr Sándor
2016. július 29.
0
Pontszám
7.5

A Mudhoney koncertre készülve próbáltam behozni a behozhatatlant, mert nem túlzás, de szinte teljesen kimaradt a Seattle-i grunge alapcsapat az életemből. Na jó, a Singles (nálunk Facérok címmel került moziba) filmzenealbumon elhangzott dalukkal persze tisztában voltam, de nagyjából ennyi.
A grunge nálam a kedvenc stílusok között van, bár tudom vannak alapvető hiányosságaim, szóval nem vagyok egy die-hard fan. Mostanában viszont megint elég sok ilyen jellegű zenét hallgatok, ami nagyban köszönhető a Grungery.hu működésének. (Köszi Miki!)

A bandáról egyébként érdemes tudni, hogy 1988-ban alakult, ám nem minden előzmény nélkül.
1980-ban a Washington állambeli Seattle egyik peremvárosában, Bellevue-ben még a középiskolában alakította meg a Mr. Epp and the Calculation nevű csapatot Mark Arm (Green River, The Monkeywrench), akkor még Mark McLaughlin néven. Itt találkozott össze Steve Turner-rel, akivel emellett egy vicc-punk bandát is összehoztak párhuzamosan. A csapatnak viszonylag hamar vége lett – ‘84 februárjában játszották utolsó bulijukat a Seattle-i Metropolis-ban a Malfunkshun-nal.
Arm és Turner útja innen a Greean River-be vezetett, ahol Matt Lukin (lásd még Melvins), Jeff Ament és Stone Gossard (Pearl Jam) társaságában folytatták pályájukat, s 1985-ben megjelent Come On Down c. bemutatkozó EP-jüket szokták az első eredeti grunge felvételnek is nevezni. Turner kiválása, valamint egy újabb EP és a debüt album után 1987-ben oszlott fel a csapat, Jeff, Stone és a Turner helyére érkezett Bruce Fairweather csatlakozott a Mother Love Bone-hoz, míg Arm újra összejött Steve Turner-rel és ‘88-ban megszületett a Mudhoney (a nevet Russ Meyer 1965-ös filmje ihlette). A banda Dan Peters (Bundle of Hiss) dobossal és a Melvins-t épp elhagyó Matt Lukin csatlakozásával lett teljes.
Gyorsan elkezdtek dalokat írni és ‘88-ban a Sub Pop-nál ki is jött a debüt EP, a Superfuzz Bigmuff, és az első kislemez a máig a koncertprogramban lévő Touch Me I’m Sick. A következő évben kijött az első album is, szimplán a zenekar nevét viselve címül. A csapat hamar a kiadó zászlóshajója lett és jelentőségüket az is mutatja, hogy Kurt Cobain egy ‘93-as interjúban a Superfuzz Bigmuff-ot jelölte meg, mint az egyik olyan lemez, mely jelentős hatással volt a Nirvana hangzás kialakulására.
A banda a ‘91-es második lemez után a elhagyta a Sub Pop istállót és 1992-től a Reprise Records égisze alatt hozta ki lemezeit, szám szerint hármat (Piece of Cake – 1992, My Brother the Cow – 1995, Tomorrow Hit Today – 1998), valamint ekkor került a Facérok c., a Seattle-i fiatalokat, a grunge szcénát is megmutató filmbe az Overblown. De nem ez volt az egyetlen filmes közreműködésük, ott van még a Freak Momma, amit a Judgenent Night (nálunk Az ítélet éjszakája címmel ment) filmhez követtek el a rapper Sir Mix-a-Lot-tal közösen.
1999 Matt Lukin távozása és a Sub Pop-hoz visszaigazolás kapcsán fontos év a zenekari biográfiában.
Lukin-t Guy Maddison (Monroe’s Fur, Lubricated Goat) váltotta, akivel Arm a Bloodloss nevű projektjében zenélt. Így kialakult a ma is létező felállás, ami azóta négy – Since We’ve Become Translucent (2002), Under a Billion Suns (2006), The Lucky Ones (2008), Vanishing Point (2013) – albumot készített el.
Az pedig véleményem szerint a színtér mai napig tartó összetartását jelzi és egyben példamutató, hogy a Mudhoney vendégként szerepelhetett a Pearl Jam huszadik évfordulójának turnéján.

Szóval a koncert híre felvillanyozott és elkezdtem a felkészülést. A legtöbbet a legutolsó album forgott az elmúlt napokban és meg is osztanék néhány gondolatot ezzel kapcsolatban.
A 2013-ban megjelent tehát Vanishing Point című lemez, a kilencedik a sorban. A bő fél órás anyagra úgy érzem nem történt nagy változás a bandánál. Nyilván ezt már nem is várja senki egy majd’ harminc (30!) éve működő csapatnál. Kaptunk hát tíz új Mudhoney szerzeményt, mely kellemes időtöltés, ha szereted a nyers, kicsit punkos, enyhén pszichedelikus ízekkel is átitatott alternbatív/grunge rockot, amit talán úgy a legkönnyebb beazonosítani, ha veszed a Nirvana-tól a Bleach-et, a Pearl Jam Vitalogy-ját és a Soundgarden-től a Down on the Upside lemezt és az egészet összekevered.

A nyitó Slipping Away a végére jó elszállósra sikerült, jammelős, már-már pszichedelikus, elszállós.
A lemez slágere – ha lehet és érdemes ilyet kijelenteni a Mudhoney esetében – számomra a másdikként érkező I Like It Small. Ebben sikerült szerintem legjobban vegyíteni a zenekarra jellemző nyers alternatív rock és punk jegyeket, amik aztán egy hagyományosabb (értsd szélesebb közönség számára is befogadható) dalt eredményeztek. Nem véletlen talán, hogy klip is készült hozzá.

Mudhoney - I Like It Small [OFFICIAL VIDEO]

Az In This Rubber Tomb meg attól különleges, hogy az ének ilyen nyúlós, míg a zene alatta meg punkosan húzósabb, egy kicsit pszichedelikusabb ízzel.

A két és fél perces I Don’t Remember You meg a ‘90-es évek alternatív cuccait idéző női vokállal és a Hendrix-es (Traffic Jam) válik az album egyik meghatározó tételévé.
Az amúgy nyers punk rock The Only Son of the Widow from Nain meg itt-ott (1:20-tól) nekem a Rage Against The Machine első lemezét (Settle For Nothing) is eszembe jutatta.
A Sing This Song of Joy-t a címével ellentétben inkább érzem fájdalmasnak, Arm éneke és a zene okán is. Talán nem hülyeség, kicsi blues hatást is emlegetni a nóta kapcsán.
A záró Douchebags on Parade meg a torzított gitárjaival jó kis koncertnóta lehet, bár 2013-ban játszották csupán.

A lemez tehát egy jól sikerült darab, azt hiszem bátran ajánlható, nem csak a stílus rajongóinak fog kellemes perceket szerezni. Nyilván lesz akinek Mark Arm hangszíne, kicsit nyafogós énekstílusa nem jön be, én azonban jól elvagyok ezzel.
A lemez hangzása meg nagyon élő, ami újabb jó pont. A borító meg számomra a legjobb, amit valaha is készítettek a lemezeikhez.