Kicsit gondban van az az önjelölt kritikus, aki olyan zenéről szeretne értekezni, amelynek nem túl sok önálló egyénisége van. Szélsőségesen rossz, vagy kifejezetten úttörő alkotásról könnyen lehet oldalakat írni – a megbízható középszerről már annál kevésbé. Jelen esetben a recenzióm tárgya, a görög Lykaionas nevű black metál zenekar Luciferian Fullmoon Necromancy című albuma nem sok egyediséget vagy újító szándékot rejt magában, viszont ennek ellenére a műfaj szerelmeseinek kifejezetten kellemes hallgatnivalót jelenthet.
Maga az athéni banda ugyan viszonylag frissnek tűnik a 2009-es megalakulási dátumával, főleg, hogy jelen kiadvány a banda első igazi nagylemeze, ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a tagok már régóta űzik a sajátos hangulatú görög black metál iparát. A sátáni károgásért felelős Porphyrion korábban többek között a Mortuus Sum, Nergal, és a Kawir nevű együttesekben is küzdött, míg a gitárokat nyüstölő Melanaegis a The Source és szintén a Kawir sorait erősítette. A dobos Yngve legismertebb bandái talán a Social Scream és a Mortuus Sum, de számtalan egyéb projektben is helytállt.
Ha rutinos szakemberek összegyűlnek, ott többnyire olajozott munka folyik, jelen esetben sincs ez másként. A Luciferian Fullmoon Necromancy az első hangtól az utolsóig „könnyen csúszik” azok számára, akik vevők a black metál hagyományosabb (nem hipszter, nem poszt-black, nem avantgarde, stb.) formáira. A tagok érezhető lelkesedéssel és profizmussal hozzák azt a fajta black metált, ami a ’90-es évek Észak-Európájából indult el hódító útjára, és amit többnyire sátánizmussal, valamint templomok felégetésével szokás párosítani. Nem tévedésből írom mindezt, meglepő módon inkább az eredeti, nordikus típusú feketefémet játssza a banda, nem is annyira a folkos elemekkel átitatott, hellenisztikus görög vonulatot. Teszi mindezt igazán fiatalos lendülettel, erős gitártémákkal, és ügyes dalszerzői attitűddel. Véleményem szerint ezek a gitárcentrikus nóták egytől-egyik alkalmasak arra, hogy megmelengessék a stílus szerelmeseinek a szívét.
Nekem legelőször a monumentális (13 perces) záró tétel, a Youtube-on is közzétett The Four Crown Princes of Hell című darab nyerte el a tetszésemet. Ez a szám markánsan elkülönül az album többi szerzeményétől, itt például rendhagyó módon egy hosszú felvezetést kapunk magához a dalhoz, tűzropogással, orgonával, és feketemisés férfikórussal. Ez a tétel jóval lassabb, és kevésbé direkt, mint a lemez többi dala, és néhol már-már gótikus jellegű témákkal operál (még a korai Cradle of Filth is felsejlik benne), viszont a gitár talán itt lesz a leginkább slágeres, amikor valamelyest felpörög a fordulatszám. A csúcspontot Porphyrion szívet tépő kiáltásai jelentik, amit már-már hipnotikus gitár ”pulzálás” rögzít a hallgató tudatalattijában.
Az album többi szerzeménye nem ilyen markáns, kicsit egybefolyik a zenei élmény, de mindenképpen ki kell emelnem a nyitó Satanic Tyrant Of The North apokaliptikusan fenséges hangulatát, és az En to Pan (Ouroboros) tipikusságukban is megragadó, északi szélvész jellegű gitár- és dobtémáit.
LYKAIONAS - The Four Crown Princes of Hell
És…. és hát ennyi. Minden a helyén van az albumon, csak éppen semmi igazán egyedi tényező nincs benne. Nagyon profi iparosmunka, ami könnyen megkedvelhető, sodró szerzeményekkel operál. A lemez viszonylag jó, arányosnak nevezhető black hangzással rendelkezik, szerencsére nem túl kásás a sound, és még a basszusgitár is kihallható belőle. A károgás a műfaj hagyományainak tökéletesen megfelelő, a Lucifer-imádó szövegvilág, és a fekete-fehér kecskefejes-kaotikus borító is pontosan illik az összképbe.
Aki 2016-ban vevő erre a „hagyományos” black metalos megközelítésre, annak ideális hallgatnivaló lesz az anyag, mivel a csapat a stíluson belül igen jó dalokban gondolkodik. A többiek viszont csak óvatosan közelítsenek a lemezhez, mert sok újító szándék nincs benne.
LYKAIONAS - The Elder Necromancer
Az érdeklődők belehallgathatnak az albumba a csapat bandcamp oldalán.
