Lords Of The Cemetery
Citipati

    Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a francia Lords Of The Cemetery kapcsán itt-ott olvasgatott leírásokban szereplő Dissection és Nocturnus kifejezés azonnal kíváncsivá tett a zenekar bemutatkozásával kapcsolatban. A kétszemélyes projekt tagjainak neve egyébként pont olyan ismeretlen volt nekem egyéb dolgaikkal egyetemben, mint egy megrögzött agglegénynek a női test rejtelmeiből fakadó érzelmi hullámvasút iránti tolerancia, így felfedezetlen vizeken utazva kezdtem el kutakodni utánuk. Zenei múltjuknál érdekesebb jelen kiadvány koncepciója a zenekar nevétől kezdve a lemez és a dalok címéig, ami az elvárt, ködben úszó temetőktől egészen a buddhizmusig terpeszkedik. Citipatinak nevezik ugyanis azt a két csontvázból (női és férfi) álló jelképet, amely a temetők, a halottak szimbólumaiként járják egymással táncukat a kelet vallási világában. Ezzel az érdekes körítéssel és a már emlegetett halálfém legendák megemlítésével már esélyes, hogy remek old school death metallal találjuk magunkkal szembe, de ez sajnos csak a mézes madzag elhúzása volt, mivel egy átlagosan azért jónak mondható múltidézésen kívül mást nemigen kapunk. Ebből a sírkertből egyelőre hiányoznak a hervadó virágok és a levegőben sem kering a hullaszag…

 

    Az album egy rövid szintis nyitással indul, megalapozandó az északiak által felállított hangulati mércét, de a Behind The Portal már ezen a szinten is meglehetősen átlagosan és gyengén teljesít. Persze kezdje el ásni a saját sírját, aki ambientes hömpölygés miatt vesz a kezébe death metal lemezt, úgyhogy lépjünk túl a teljesen felesleges intrón. Az Eternal Dance Of Death nem túl fifikás, de hatásos riffjei és érzelmi kitörései már sokkal többet sejtetnek a banda által elképzelt világról. LFC művésznévre keresztelt énekes/gitárosunk azonban csak hangszerén képes izgalmasabb dolgokat produkálni, hörgés-károgás közötti átmenetében semmilyen sejtelmes hatást nem tud elérni, néha az jutott eszembe, hogy egy mentolos cukorkát kéregető hírolvasó teljesítményét tudja leginkább produkálni. Ettől függetlenül a dallamoktól sem mentes zenei háttér a hátán viszi a dalt és élvezetessé tudja tenni. A Smiling Skeleton ismét felesleges billentyűkkel kezdődik, egyszerűen hiába minimális a használatuk a produkción, alig képesek hozzáadni valamit a hangulathoz. A dal lassabb az elődjénél, de a nehezebb páncélba öltöztetett témák miatt puhánysággal vádolni bűn lenne, ráadásul a dal felénél, még ha rövid ideig is, sikerült egy hatalmas hangulati elemet is bedobni egy kiállással. A címadó sem kerülheti el a megszokott gagyi nyitást, de thrash metalos gyűlöletbombája és LCD némileg karcosabb vokalizálása ezt is átbillentette az élvezhető kategóriába. A The Carnel Maskban éreztem először némi hűvösebb fuvallatot és paranoiát, amit elvártam volna a lemeztől, talán ez a legváltozatosabb dal és ez lett a kedvenc tételem. A viszonylag rövid debütáláson (alig fél óra) a Wrathful Deities instrumentális témázgatása viszi tovább a zenekar lobogóját, amúgy teljesen feleslegesen, csakhogy utána ismét valami értékelhetőt tudjanak produkálni Demonic Appereance címmel. A záró We Are Them végre elkezd jó kis death metalra hajazni, de természetesen ez lett az egyik legrövidebb dal a temető urainak repertoárjában.

    Összefoglalva: ilyen kreatív, tökéletes lemezeket is elkövető zenekarok neveivel felesleges dobálózni, főleg ha lábjegyzetnek sem igazán vagyunk elég érdekesek. A Lords Of The Cemetery pár ötletesebb gitártéma miatt élvezhető és értékelhető, de a rövidségének is nagyon örültem pár végighallgatás után…Ha nincs kéznél jobb lemez, éltek-haltok a francia zeneiségért, vagy választanotok kell egy termékbemutató végighallgatása és a lemez között, akkor jó étvágyat hozzá. Mindenesetre az összefoglaló legépelése alatt már a Storm Of The Light’s Bane pörgött…