Hogy is mondjam, a The Legion:Ghost-féle – a kiadói infólapon egyszerűen modern metalként aposztrofált, valójában viszont – melodic death/deathcore/post hardcore egyveleg nem annyira áll hozzám közel, végül mégis úgy hozta a sors, hogy nálam landolt a fiatal német csapat holnap megjelenő bemutatkozó lemeze.
Az első benyomás mindig fontos, mit is mondjak…
Igazság szerint először nem varázsolt el a tizenhárom tételes album. De már elsőre is találtam érdekes és talán értékes részeket a bő ötven perces lemezen, aminek a digipak csomagolása is igencsak tetszetős.
De mielőtt mélyebb elemzésbe kezdenék, jöjjön néhány szó a bandáról.
2015 elején alakultak, s nyáron már el is kezdték a dalszerzést. Az élő bemutatkozásra októberben került sor, mégpedig az Euroblast Fesztiválon olyan bandák társaságában, mint a Between the Buried and Me, a Cynic, a Monuments, a Leprous vagy a Haken, hogy csak a nagyobb neveket említsem. Majd körbeturnézták Németországot a Hatesphere, a Mysery Index társaságában, de a mi Cadaveres-ünkkel is voltak közös bulik.
Idén jűniusban szerződtek a Noizgate Records-hoz, aminek meg is érkezett a kézzelfogható eredménye a …Two For Eternity c. lemez képében.
Bár nem erősítik meg a feltételezésem, azonban erős a gyanúm, hogy egyfajta koncepciózus anyag született.
A társadalom kritikus világlátás, a személyes megfogalmazás, az emberi vágyak és félelmek boncolgatása bizonyos szinten összefűzi a dalokat, legalábbis én így érzem a nótacímek, illetve az elkapott szövegrészek alapján. Aztán persze tévedhetek is…
A nyitó My Privacy.com-ban kezdésképp megkapunk szinte mindent, ami az album modern metaljára jellemző. Van nyers és dallamos ének, van zúzás és vannak nyugisabb témák, akad némi industrial ízű elektronika, sőt találhatók kicsit post cuccokra emlékeztető megoldások is.
A másodikként érkező Cries In Vain kicsit In Flames ízeket mutat, de van benne Slayer-es/Slipknot-os gitár, meg az amcsi – alternatív metalnak mondott – bandákat idéző dallamos ének is.
A Carry The Cross hagyományosabb death metalos elemeket rejtő szerzemény.
Az Unwelcome-ra már első hallgatásnál felkaptam a fejem. Ennak oka szerintem az lehet, hogy a dallamos és a nyers/hörgős ének jól váltakozik, és még funkciója is van.
Az Oblivion-ban a nyersebb vokál mellett klasszikusabb ének is erősen jelen van. A lassabb, bólogatósabb tempójú dal szerintem a lemz egyik errőssége.
A Black Rain a zongorás bevezető miatt kicsit csalóka, mert véletlenül sem balladát kapunk, bár zeneileg “könnyedebb” részek is kerültek bele. Ráadásul az ikergitáros (vagy simán duplázott) szóló is jó helyre került a dalban. Kevin Kearns fájdalommal teli nyers énekében meg érzek itt némi pluszt is.
A lemez talán leggyorsabb tétele a The Atomos, amit egy rövid zongorás felvezető (One For THe Pain…) után hallhatunk.
A Ruins-ban meg göteborgi vonalas melodeath mellett klasszikus death metal témák is felbukkannak.
Az albumot záró Nemesis kicsit HevyDevy dolgaira emlékeztet, amellett hogy itt is vannak dallamos death metal megoldások (kicsit az újabbkori In Flames-t idézve), de hardcore-os vokáltémák is.
Ha azt vesszük, hogy egy másfél éve együtt lévő banda bemutatkozó anyaga ez, akkor minden hiányosság és – mondjuk így – gyermekbetegség ellenére egy bizakodásra okot adó lemezzel van dolgunk. Nyilván lehetett volna még érlelni a dalokat, kicsit dolgozni rajtuk, itt-ott a kevesebb néha több elvét figyelembe venni, de mindenképp elismerésre méltó anyag született. A hírek szerint élőben is erős a csapat, így nyilván működnek a dalok.
Kicsit ugyan számomra még túl szerteágazó, kicsit csapongó ez az anyag, de a …Two For Eternity alapján úgy véklem mindenképp számolni kell a Kevin Kearns (ének), Andreas Leifeld (gitár), Uli Werner (gitár), Markus Rémy (basszus) és Ben Overmann (dob) felállású ötössel a jövőben, mert technikailag már nem lehet belekötni a teljesítményükbe. A hangzás modern, nyilván az organikusabb sound hívei találhatnak ebben kivetnivalót, én azonban úgy gondolom, ez passzol a dalokhoz.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.