Akárhogy is nézzük, a KoRn egy nagy túlélő! Végrehajtottak egy keményzenei forradalmat a ’90-es évek közepe, vége táján. Persze lehet vitatkozni a zenekar jelentőségén, de az bizton állítható, hogy egy új, friss, modern hangzást honosítottak meg, stílust teremtettek. Az már más kérdés, hogy rájuk lett aggatva a nu metal címke, mely hallatán a true arcok rögtön elkezdik skandálni, hogy a KoRn és társai nem metalt játszanak. Lehet, hogy valóban nem nevezhető annak muzsikájuk, de súlyosság, komorság tekintetében a korai, sőt egyes kései albumaik is felveszik a versenyt a legtöbb fémzenével.
A nu metal, mint olyan, kb. 10 évig futott, aztán szinte írmagja sem maradt. Bezzeg az Úttörők még mindig itt vannak, és nemrég hozták ki 12. nagylemezüket. Közel 25 éve tartó pályafutásuk során került ki műhelyükből néhány kísérletezősebb korong (Untitled, The Path of Totality), de alapvetően a saját maguk által teremtett stílus keretein belül mozgolódtak. Hol keményebb, hol dallamosabb vizekre evezve. A The Serenity of Suffering kapcsán olyanokat nyilatkoztak, hogy rég készítettek már ennyire kemény, súlyos albumot. Ha a debütöt vesszük 10-esnek a „keménységi skálán”, akkor az új 9-es mindenképp megvan. Hallhattuk az előző lemezen visszatért Head bácsitól.
És valóban, a friss CD standard verziója 11 masszív nótát tartalmaz, 40 percben.
Nem csupán zeneileg, de vokális téren is érezhető a szigorodás, ugyanis Jonathan amellett, hogy hatalmas dallamokat, fogós verzéket, refréneket tol szinte az összes dalban, bizony nem átallott mindegyikbe egy kis hörgést, morgást, acsarkodást is vinni.
Emiatt nem tudok maximálisan lelkesedni a anyagért, mert úgy érzem, hogy egyes számokba tök fölösleges volt extrém vokált tenni, maradhattak volna végig „tiszta énekesek”. Ráadásul a dalokat is a bevált recept, forgatókönyv szerint építették föl, ami által könnyen kiszámítható, hogy mi fog következni.
Tehát nem tökéletes a The Serenity of Suffering, de a nóták húzása, „kereksége”, egységesen magas színvonala képes feledtetni a negatívumokat.
Az Insane rögtön őrült mód megdörren, Davies egy brutál ordítással köszön be, aztán a pszichós verze után hoz egy akkora refrént, ami az általam leginkább favorizált lemezeikre (Issues, Untouchables) is felfért volna. Egyébként zeneileg, hangulatilag e két korong világa többször visszaköszön. Ezúttal diszkrétebben bántak az elektronikával, mint az utóbbi két korongjukon, de plusz fűszerként kiválóan működnek a samplerek, effektek. Az elsőként nyilvánosságra hozott Rotting in Vain is régisulis darab, Jonathan halandzsás acsarkodása is a hőskort idézi. A Black Is the Soul egy lassan őrlő, hipnotikus darab, darkos, gótikus mellékzöngével. Ez sem újdonság tőlük, mégis baromi jól esik hallgatni! A 2:40 körül érkező téma-és tempóváltás pedig visszarepít úgy ’96 tájára. A The Hating szinte lírai nyitánya után mázsás súllyal zúdulnak ránk a héthúrosok és Fieldy szintén pincemély bőgőcsattogása. De a versszakok alatt a gitárok ritmizálása is tetszetős. Sokan azt hiszik, hogy a KoRn tagjai képzetlen, béna muzsikusok, mert nem bonyolult zenét játszanak, nincsenek náluk gitárszólók, stb. Nos, megnyugtatok mindenkit, hogy ha akarnának, tudnának sokkal technikásabban is zenélni. A friss lemez több dalában is érezni, hogy simán képesek lennének tovább bontani egy-egy témát, sőt néha úgy tűnik, hogy úgy kellett magukat visszafogni, hogy ne iktassanak be 1-1 szólót. Mert hogy tudnak szólózni, anno dolgoztak föl Pink Floydot, meg a Metallica One-ját is, amiben egész korrektül elpengették, amit el kellett pengetni!
Példának okáért az így is méregerős, Corey Taylor vendékéneklésével, és egy hibbant klippel megtámogatott A Different World szinte kiált egy Slipknot-os technikázásért, gitárszólóért.
Milyen énektémával kezdi már Jonathan az Everything Falls Apart-ot. Atyaég!
Heveny libabőr!
A Die Yet Another Night ügyesen ritmizált kezdése is bizonyítja, hogy nem fakezű fickók alkotják a csapatot. Ebben a számban akadnak Serj Tankian-os megoldások. Bár jobban csipázom a System of a Down-t, el kell ismerni, hogy rájuk is hatással volt a KoRn.
A hátra lévő dalok is erősek, sőt a deluxe kiadáson helyet kapó Baby, illetve Calling Me Too Soon sem rosszak. Sőt! Előbbiben akkorát dobol Luzier, hogy öröm hallgatni! Nem üti szét a dalt, de fifikás, grúvos játéka pazar.
A banda rajongói tehát nyugodt szívvel beruházhatnak a bővített kiadású CD-be.
A már említett okok miatt nem tudok maximálisan lelkesedni az aktuális KoRn albumért (aminek ráadásul a borítója is ronda), de összességében mégis erősnek tartom. Ha ezt a minőséget tudják hozni a későbbiekben is, akkor még megajándékozhatnak minket pár izmos koronggal.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.