Qaanaaq
Escape From The Black Iced Forest

    Általában az olaszokat a hagyománytiszteletükért és okkult hangulatú dolgaikért kedvelem, ezen a felálláson változtatott hangyányit a 2012 óta aktív bergamói Qaanaaq, amely annyira konok, hogy csak-csak a világra hozott egy bemutatkozó lemezt a semmiből. A zenekar neve fura ugyan, de nagyon ötletes. Qaanaaq egy grönlandi település, amelynek évszázadokkal ezelőtti elődjét a világ végével azonosították abban az időben, amikor még nem radírozta le a misztikumot a térképekről a GPS. Ugyebár a szomszéd wi-fijét keresgélve sem juthatunk olyan messze, mint annak idején a felfedezők… A zenekar esetében az érdekes név érdekes próbálkozást is takar, mert az Enrico Perico énekes és a Togni család (Luca – billentyűk, Nicola – dobok, Mattia – basszus), valamint Dario Leidi gitáros által működtetett banda a hagyományos death/doom elemeket rengeteg ős progresszióval tálalta a nagyközönség elé. A sötét témák és elvárható lassú menetelések mellett a 70-es évek eszközeihez visszanyúlva készítenek egy izgalmasnak mondható egyveleget, amihez hasonlót én még nem hallottam. Persze azért érződik rajtuk, hogy kezdő zenekarról van szó és az anyatejjel érkező, alapvető géniusz véna egyenlőre csak takaréklángon pislákol náluk, de a próbálkozás mindenképp dicsérendő és tudnak kellemes perceket szerezni bármely death/doom rajongónak.

    A hóban-fagyban való hosszadalmas utazást (bő 45 perc) a Body Walks indítja meg egy újítónak nem nevezhető, mondhatni alap doom merengéssel, amit aztán hamar a szőnyeg alá söpörnek a meginduló szaggatott ritmusoknak köszönhetően. Enrico rideg, távolságtartó, tökéletesen érthető hörgése ellenére is megjelent előttem az elemében lévő Opeth, de csak hangulati összefüggésben, mert azért a svédek finom megoldásaitól még nagyon messze vannak. Ugyanakkor a folyamatosan alakuló, változó dal, a nyers, régies hangzás eszembe juttatta a 90-es évek egyik kult csapatát is, a Dark Millenniumot, akik nemrég jelentkeztek egy visszatérő lemezzel. Orgonával és zongorával kezdődik az Eskimo’s Wine Is A Dish Best Served Frozen, ahol dallamok is megjelennek. Ahogy az elődje, ez is egyszerű, de kreatív megoldásokkal csábít minket bólogatásra, nekem kifejezetten ez a tétel lett a kedvencem. Mivel egy rendes doom lemezről sem hiányozhat a temetői hangulat, erről gondoskodik az Untimely At Funerals, aminek finom rezdülései, zaklatott témái igazán erős keveréket akotnak a lassúsággal, amikor pedig megjelennek a klasszikus progresszív rock elemek és megoldások, akkor sem érezzük azt, hogy valami nincs a helyén. A dalt egy feldolgozás követi, méghozzá a Pink Floyd 94-es High Hopes című dala kerül a banda elszomorító gépezetébe. Az amúgy sem túl vidám dal új értelmet nyer és kellő potenciállal rendelkezik, de a feldolgozás az az én szememben sosem teljes értékű. A dallamosnak szánt hörgés pedig egyszerűen Enrico alulteljesítése a nyitó dalokhoz képest. Legalább már azt tudjuk, honnan származik a progresszív felfogás ötlete… A lemez végén szerencsére visszatérünk Grönlandra a Red Said It Was Green c. dallal, ami az eddig hallottak igazi konklúziójaként, összefoglalójaként zárja ezt a sok kettős érzést keltő bemutatkozást. A dal egy érdekes mondával foglalkozik, miszerint a szigetet felfedező, menekülő gyilkosként számon tartott viking,Vörös Erik nevezte el „Zöld Földnek” Grönlandot, hogy oda csábíthasson minél több embert és saját uradalmat hozhasson létre. Terve nem sikerült, mert gyorsan elterjedt a híre, hogy aki a veszélytelennek nem nevezhető út végére ért, az a távolba nyúló jég és hó fehérségén kívül más színt nem nagyon látott. 
    Van valami a Qaanaaq zenéjében, ami egyedivé, érdekessé teszi, de ez a  kiadvány egyenlőre csak amolyan bemelegítőnek, demópótlónak hat számomra minden érdekessége ellenére. Ha a zenekar ezek után is tud tovább fejlődni, erős dalokat írni és valamivel komolyabb, a zene minden erényét kiemelő hangzást adni magának, akkor biztosan hallunk még róluk, mert minden hibája ellenére én ezt még többször elő fogom venni…