Az Asphalt Horsemen bemutatkozó lemeze mindenképpen egy hiánypótló kiadvány volt itthon. Előrebocsátom, nem vagyok a southern rock megveszekedett híve, de Lőrincz Karcsiék 2014-es bemutatkozó lemeze nagyon elkapott.
A tucatnyi dalt tartalmazó korong véleményem szerint az újvilágban simán nyerő pozícióba juttathatta volna őket egy megfelelő promócióval, s ráadásul élőben is nagyot ütöttek a dalok.
Jó ideig nem is kopott ki a lejátszóból a lemez, így aztán örömmel értesültem, hogy még idén új lemez érkezik.
Igazság szerint a csapat több – ha jól emlékszem hat – dalt is nyilvánosságra hozott a hivatalos megjelenés előtt, de valahogy elkerültük egymást, csupán a lemezelőzetesként megjelent szöveges videót (Seize The Day) néztem meg.
Aztán már csak a lemez megérkezése után kezdtem az ismerkedésnek.
Sokadik meghallgatás után azt tudom mondani, hogy némileg egységesebbnek érzem a Brotherhood-ot a debütnél. Az ott megmutatott stílusjegyeket továbbra is meghagyva készült tizenkét új dal, amik Karcsi könnyen felismerhető orgánumával egy jó kis utazós albumot eredményez. Továbbra is megvan az a végtelenbe autózós hangulat, amit már az első lemez dalaiban is olyan jól hoztak.
Nem variálnak sokat, írtak jó dallamokat, megjegyezhető refréneket, jók a szólók, a Megyesi Balázs, Bencsik István alkotta ritmusszekció is remekel, működik is a lemez, csak picit kiszámíthatóbb lett talán.
Nincsenek nagy meglepetések. A Thank You-t feldobják a női vokállal, a Wicked Women-ben szól a szájharmónika, ami kétségtelenül illik is oda.
Az első csúcspont szerintem a már említett, kicsit visszafogottabb tempójú Seize The Day.
A December amolyan álmodozós, elcsendesedős, ahogy az év végén esedékes. Nyugtató, ugyanakkor a refrénje felemelő, főleg a végén azzal a jó kis szólóval. Ráadásul még jó helyre is került az dalok között.
A Doctor Tease gospelesen kezdődik, de aztán ilyen arénarock lesz belőle, persze a délies íz ebben is benne van. Azt hiszem, nem túlzás, a lemez slágerének nevezni, s egy klipet is megérne.
Némileg kilóg szerintem a dalok közül – s talán pont ezért tetszik is – a Mill Of Grief. A lassú, húzós kezdés után egy kellemes dallá alakul, amit akár egy szál gitárral a tábortűz mellett is el tudok képzelni.
Nem szaporítom a szót, hallgassátok meg a teljes lemezt, aztán döntsetek.
A helyzet az, hogy minden dalban tudok valami kiemelendőt találni, ám – egyelőre legalábbis – nem érzem olyan kiemelkedőnek, mint a bemutatkozó lemezt. Ez persze nyilván változik majd, hisz minden hallgatással sikerül közelebb kerülnönk egymáshoz, ráadásul érzem is a késztetést az újabb hallgatásokra, ami jó jel.
Talán az lehet az ok egyébként, hogy kevésbé slágeres (jó értelemben persze) a Brotherhood, nincsenek olyan azonnal ható témák, mint a Wasting Time, a Mexico vagy akár a Go To The City.
Azért egy nyolcast összességében – a király borítót, a lemez kiállítását is hozzávéve – ez is megér.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.