Nem is telt el sok idő, s már itt is a görög Nick Marinos (Slitherum, Madleaf) új szólóanyaga. Nem tagadom, az Agrypnia nem került elő az ismertető megírása óta, de közeli az élmény, így nem okoz gondot, ha össze akarom hasonlítani a fejlődést keresve. Mit is mondjak, ez óhatatlan, főleg, ha ilyen rövid két kiadvány között az eltelt idő.
Így elsőre azt mindenképp megállapítottam, hogy kevésbé súlyos dalok születtek, ugyanakkor – bár az előző sem volt egysíkú – most bátrabban nyúlt Nick a különböző stíluselemekhez. És könnyedebb témák és elemek is előkerülnek.
Azt azonban nem lehet vitatni, hogy nagyon jól kidolgozott dalok kerültek felvételre, ráadásul még inkább igaznak érzem, amit az előző anyagnál írtam, azaz a vezérfonal megvan. Igaz, nekem az ottani rockosabb felfogás szimpatikusabb volt. Annak ellenére, hogy volt olyan időszak, amikor viszonylag sok hasonló zenét hallgattam. Ráadásul azt is el kell ismerni, hogy több olyan elem is felfedezhető a God In A Cone szerzeményekben, amiket amúgy rockzenekaroknál is meglelhetünk.
Az egész anyag hangulatos, igazából érzek egyfajta kis búskomorságot is, bár a könnyedebb témák sem állnak távol tőle. Sőt, az alig 33 perces lemezt nyitó Baalroom meg világzenésen indul és úgy is végződik. Ausztráliát idézi a didgeridoo. Itt is érzem az előző lemezt jellemző The Sisters Of Mercy hatásokat, kicsit a Temple of Love Ofra Haza-val előadott változatát is eszembe juttatta. Némi gitárral megbolondítva még jobban tetszene.
A Love the enemy-ben nagyokat énekel, de mégis jobban megfogna, ha kevésbé lenne elektronikus.
A Silent Nation a könnyedsége ellenére is tetszik, talán a szomorkás dallamai teszik.
A címadó már súlyosabb, de én még elbírtam volna némi karcosítást.
A kedvencem a We need to vocode, ami finom post rockos hangulatokat feszeget, mélabús énekkkel, hogy aztán 2:25-től durvább hangnemre váltson énekileg csakúgy, mint hangszerelésben. Itt végre van torzított gitár is, meg törzsi jellegű dobok. Ha ez a szám nem lenne, hiányérzettel fejezném be az ismertetőt.
Ha összegeznem kell, akkor ez most egy kevésbé rockos anyag, ami miatt nem is érzem annyira magaménak. Bár Dimitris Delis (Studio 222) producer ismét gitározott az anyagon, mégis hiányérzetem van. Hiányolom, az Agrypnia-t jellemző industrial elemeket.
Ha objektíven akarom megítélni Nick teljesítményét, akkor viszont azt kell mondjam, hogy egységesebb lett a végeredmény, ami meg egész jót tett neki. Én bízom abban , hogy a következő lépést ismét a súlyosabb irányba teszi meg.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.