Ultha
Converging Sins

    C., M., A., R. és természetesen R.C.

    Mielőtt azt hinnétek, hogy itt rekedtem meg az ábécé megtanulása közben, közlöm veletek, hogy nagyon tévúton jártok, pusztán felsoroltam a német Ultha zenekar teljes legénységét az írásom teljessége érdekében. Így nem maradhat ki az a tény sem, hogy a banda német ajkú területen tevékenykedik immár 2014 óta, olyan tagokat magába olvasztva, akik megfordultak metalcore, sludge, death és gothic metal bandákban az elmúlt évtizedben. Ezek alapján és első, 2015-ben megjelent bemutatkozásuk alapján nem várhatnánk komoly dolgokat a brigádtól, de második, Converging Sins c. lemezük igen előkelő helyre küzdötte fel magát év végi toplistámon is.

    Általában elmondható, hogy a zenekarok többsége kétféle úton tud végighaladni pályafutása után. Az egyik típusba a lassan fejlődő bandák tartoznak, akik évről évre mélyítve saját elképzeléseiket tartanak csúcsuk felé, a másik kategória a hirtelen nagyot robbanó, majd ugyanolyan valószínűséggel önismétlésbe fulladó társaságok gyűjtőhelye. Az Ultha esetében egy hagyománytisztelő, sok újdonságot nem hozó lemezzel indult a pályafutásuk, ami ugyan minőségi, de Pain Cleanses Every Doubt címmel szépen bele is olvadt az unásig nyomatott black metal áradatba. A folytatás azonban olyan tisztán, magától értetődően ragad meg, amire ritkán számít az ember egy-egy lejátszás megkezdésekor. A koromfekete borító jelzi számunkra, hogy az album gondolatának és dalainak fogantatása közben nem Abba lemezek hevertek szanaszét a földön, sokkal inkább korai Burzum kiadványok, melyek a sötét leplet borították a korongra és Emperor kazetták, hogy nyersen és ropogósan szívják magukba a teátrális formában előadott pusztítást. Ennek az alapjaiban elátkozott házasításnak legelső fattya a The Night Took Her Right Before My Eyes, ami laza 18 percnyi depresszív, azonnal csontig felszívódó kátránnyal kényezteti lelkünket.

 

Monoton, szorongáskeltő akusztikával indul a vonat a pokolba, ahol a kalauz nem üvölt, csak a fülünkbe suttog. Aztán a megpuhított érzékeinknek nagykéssel ront neki az első blast beat és az egyik kedvenc black metal vokalizálásom, vagyis a kétségbeesett sikolyok. Tudom, egyesek fejében még visszhangzik a „18 percnyi” kifejezés, de a nyitány úgy ragad magával, hogy pillanatok alatt eljutunk a dal negyedéig, ahol megkapjuk a kötelező mágiát némi kántálás formájában és az ének is több hangszínt vonultat fel. A rövid lassulás után más színben folytatódik az aprítás, a billentyűnek hála az apró kínok világméretű problémákká duzzadnak, a lelkünket szorongató kéz immár a létezésre is rátette a kezét. A dal végéig szinte mindenből kapunk még többet is, mert ez eddig csak ízelítő volt. Nagyon hangulatfüggő lehet a dolog, de számomra úgy röppent el a dal minden alkalommal, mintha egy egész albumot letekertem volna és mindig jól esett. Ezek után jön a Mirrors In A Black Room, amiben hidegzuhanyként kapunk női éneket a dal első felében. A zenekar segítségére egyébként az angol Rachel Davies sietett boldogan, hogy egyszerű, szintén depresszív hangulatot keltő dallamaival alkothasson maradandót. Az andalítóan szép dalnak 9 percre van szükség arra, hogy akárcsak a homokszemek az órában, átfollyon az őrületbe. A női ének olyan jól illeszkedik ebbe a világba, hogy ezek után is büszkén biggyesztettem a műfaj meghatározáshoz egyértelműen, csupaszon, hogy black metal. Ezt a még rövidebb Athame | Bane Emanations c. tétel követi, ami egy öt perces death/black/doom elemeket felvonultató brutalitás. A lemez változatosságát és mégis egységességét mutatja számomra, hogy ez a dal, ezen a helyen egy remekmű.
 

    A lemez második fél óráját ismételten két szerzemény tölti ki szélesre terpeszkedve, ebből az első a You Will Learn About Loss. A veszteséggel, vissza nem fordítható elmúlással foglalkozó dal veszettül darál, miközben misztikus kórus hangjait hallhatjuk a háttérben. Oda-oda szurkálós gitártémák, majd újra előkerülő sikolyok biztosítják a mélység kapuinak nyitva tartását, de okos lassulással, hörgéssel és káoszba fordulással is szembetalálhatjuk magunkat a játékidő alatt. Mindeközben az egész szerzemény felett ott lebeg a pátosz, egy megfeketedett szellem, akinek kaszája elől nincs menekvés. A Fear Lights The Path (Close To Our Hearts) jóval kimértebb tempóval kezd el építkezni, amire meg is van bőven az ideje, hogy aztán éppolyan monstrummá nője ki magát, mint ahogy az egész album indult.
    Azt hiszem sejtitek, hogy itt nem háttérzenéről van szó az Ultha esetében, ennek neki kell ülni, neki kell feszülni egy megfelelően elsötétített helyen, rengeteg szabadidővel és sok felgyülemlett érzéssel. Ritkán áll minden feltétel a rendelkezésünkre, de ha mindez megvan, akkor a Converging Sins nem fog csalódást okozni.