Impellitteri
Pedal To The Metal
Az amerikai Impellitteri egyike a kedvenc bandáimnak, Crunch című 2000-es albumuk pedig egyenesen a legkedvesebb albumom a heavy-power műfajban. A banda motorja, Cris Impellitteri remekül ötvözte az európai power riffcentrikusságát az eu power dallamközpontúságával. . Impellitteri, aki maga is gitárhősként indult a 80-as évek elején, rájött, hogy a hallgatók nem végnélküli szólókat, hanem élvezhető dalokat várnak, és már első albumán is ennek jegyében alkotott. Nem véletlen, hogy egy, ma már klasszikusnak nevezhető album született akkor, melynek énekese nem kisebb személyiség volt, mint Graham Bonnet, a Rainbow egykori énekese.
Az együttes fénykorát mégsem a veterán Bonettel, hanem egy Rob Rock nevezetű énekessel élte. Rob Rock a heavy-power metál színtér egyik legjobb énekese, bátran odatehető Halford, Dickinson, Kiske, Vagy Owen mellé. Mellesleg dalszerzőnek sem utolsó, bizonyítva ezt két kiadott szólólemeze, melyek megállják a helyüket bármely Impellitteri koronggal szemben.
Impellitteri azonban nem bírt belenyugodni abba, hogy Rob Rock szólólemeze ilyen jól sikerült, megvált az énekestől, és egy album erejéig visszahívta a Jolly Joker Bonett-et. Az öreg szépen felénekelte az albumot, majd angolosan (hehe) távozott. Nem véletlen, hiszen Impellitteri megérezve az új idők szelét, váltani akart, s az új koncepcióba nem fért bele olyan klasszikus rock torok, mint Graham. Az új lemezt így jellemzte Chris Impellitteri”…az eddigi legjobb Impellitteri korong. Üdítően friss és energikus a hangzás, a svéd metal színtér is elég rendesen beüt. Nagyon nagyon kemény! Greg Reely segít nekünk profi hangzást elérni. Olyan csapatokra gondolj, mint a Fear Factory, a Disturbed, a Soilwork vagy akár a Slipknot, technikás gitár szólókkal”.
Olvasván a nyilatkozatot, rosszat sejtettem, hiszen Impellitteri fő erőssége a harmóniák, és a magasívű ének volt, de úgy gondoltam, Impellitteri van olyan jó dalszerző, hogy akár valami remek is kisüljön ebből. Az új énekes Curtis Skelton, (ex-Fear No Evil) lett, nekem ismeretlen arc, gondolom valami nu, vagy extrém metál bandában ténykedhetett korábban. Nos, balsejtelmeim ha nem is igazolódtak teljesen be, ám a korong messze nem éri el a klasszikus Impellitteri albumok színvonalát.
Az első dal jellegzetes gitárszólóval indul, akármelyik korábbi albumon megjelenhetett volna, ha….Ha az énekes ki tudná énekelni a nem az ő hangjára szabott dallamokat. De igazából nem is a hangterjedelemmel van a baj, hanem a srác orgánumával. Lehet, hogy üvölteni jól tud, de a neoklasszikus dallamokhoz túl fakó, avitt a hangja.
A második szám death-es hörgéssel indul, itt kiderül, miért esett a választás Skeltonra. Nem ismerem a nagy hörgmestereket, de itt az énekes úgy üvölt, hörög ,visít, mint a Fear Factory énekese (csak neki nagyobb a hangterjedelme). A staccato riffelés is modernebb, a refrén pedig igazi klasszikus. Szerintem a legjobb dal a lemezen, úgy érzem, itt sikerült legjobban ötvözni a keményebb extrémmetált az impellitteris dallamvilággal.
A következő szám igazi Impellitteri klasszikus lehetne, ha az énekes tudna valami érzelmet is belevinni a hangjába. A modern hatások éppen csak leheletnyit érződnek a dalban.
A Dance With Devil egy vérbeli US Power szám, sok köze ennek sincs a svéd metálhoz, remek gitárszóló, és egész jó refrén.
A Hurricane menetelős, monoton riffelése, és a kiabálós refrén a második modernebb darabbá teszik a dalt a lemezen.
A Judgement Day ismét klasszikus Impellitteri szám, melyben a gitárszólók játszák a fő szerepet. A refrén kellemes, elképzelem, mit tudna ezen énekelni Rob Rock, és sajnálom, hogy nem így van.
A The Iceman Cometh megint egy modernebb darab, majd következik a lemez mélypontja, a Punk című förmedvény, mely gondolom paródia, cirkuszi zenével, scratch-es ütemekkel, rappeléssel. Impellitteri lehet, hogy úgy gondolta, ezzel a darabbal felkerülhet a slágerlistákra, ami lehetséges lett volna mondjuk úgy 10 évvel ezelőtt, azóta azonban nagyot változott a világ, és klasszikus rap-metál bandák álltak földbe.
Az utolsó három szám sem hoz sok újat, a bevált sablonok elpuffogtatására kerül sor: kicsit modernebb riffre érkezik a dallamos verze, gitárszóló, majd zongorás, érzelmes refrén.
Összefoglalva: Impellitterinek nem igazán sikerült ererdeti célja, a modern hatások éppen csak észrevehetőek a lemezen, az amúgy jó dalokat azonban tönkrevágja az énekes oda nem illő hangja. Talán ha több üvöltős ének lett volna, Skelton is jobban kibontakozhatott volna, a klasszikus énekdallamok azonban nem neki valók.
Remélem, Impellitteri észhez tér, és visszahívja a bandába Rob Rockot, vagy leszerződtet valami fiatal szirénamestert, az úgyis akad odát nagy ámérikában minden bokorban, s akkor ismét hallhatunk egy mesterművet a májsztrótól.
De ez most csak 7 pont
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.