Legutóbb 2014-ben kaptunk hangzóanyagot a svéd Pain of Salvation műhelyből. Hihetetlen, hogy már akkor harminc (30!!!) éves múltra tekintett vissza a csapat. Na jó, ez kis túlzás, hisz kezdetben még Reality néven indultak, s csak ‘91-ben váltottak Pain of Salvation névre, de az első lemezükre, az Entropia-ra egészen 1997-ig kellett várni.
A tagcserék sem kímélték a bandát, ha minden igaz a jelenlegi tagságon – Daniel Gildenlöw (ének, gitár), Ragnar Zolberg (gitár, vokál), Daniel „D2” Karlsson (billentyűk, vokálok), Léo Margarit (dobok) és Gustaf Hielm (basszusgitár, vokál) – kívül még kilenc nevet jegyez fel az együttes krónikája és ebben még a turnén kisegítő néhány név nem is szerepel. Ennek biztosan lehetne okát keresni, de nem ez most a célom. Az biztos, hogy Daniel mindig kiváló zenészekkel dolgozott együtt.
A banda engem a 2002-es Remedy Lane lemezzel talált telibe, s azóta igyekszem követni a pályafutásukat. Igazság szerint az ezt követő BE c. anyaggal a mai napig nem tudtam megbarátkozni, annak ellenére sem, hogy olyan óriási számok is szerepelnek rajta, mint az Imago vagy a Diffidentia. A Scarsick és a két Road Salt lemez is benne van a személyes TOP 100 lemezben nálam. A három évvel ezelőtti Falling Home aztán inkább egyfajta időhúzó anyagnak tűnt, hisz a címadón kívül csupa korábbi daluk akusztikusan átgyúrt verziója és egy Dio meg egy Lou Reed feldolgozás volt rajta. Persze jó lemez ez is, meg a 2013 áprilisi, Annekével meg az izlandi Árstidír zenekarral közös turné pesti állomás emlékét is jól felidézte, azonban mégis hiányérzetet hagyott maga után.
Nem is gondoltam, hogy 2017-ben fogunk csak új lemezt hallani Danieléktől. OK, volt a kórházi kezelés a húsevő baktériumos fertőzés miatt, amit a néhai Jeff Hanneman példájából tudjuk, hogy nem lehet félvállról venni. Szóval érthető, hogy csúszott az anyag. Meg az is, hogy ilyen előzmények után eléggé sötét hangulatú lett.
Nagy öröm volt aztán, amikor megérkezett a Meaningless komor és borult klipje. Igaz ez még akkor is, ha nem fogott meg különösebben a dal. (Igaz, nem is erőltettem.) Mostanra azonban beért, s a lemez egyik kiemelkedő pontjának tartom. Ráadásul jó volt ezzel kijönniük, mert úgy gondolom jól illeszkedik az utóbbi sorlemezekhez is. Az egyik erőssége Léo húzós dobjátéka.
A másodikként klipesített Reasons is hozza a szokásos minőséget, nagy megfejtések nincsenek benne, mégis egy kifejezetten jó dallá áll össze. Sokat lendít benne a zúzás – sok modern banda megirigyelheti – és visszafogott részek egyensúlya, meg az, hogy Daniel hangja mellé még a többiek is beszállnak és ne csak háttérvokálra gondoljatok, itt egyenrangú énekesek a többiek is. A számolós rész zseniális benne.
De ugorjunk vissza a lemez elejére! Ha nem hallottam volna az említett két klipes dalt és csak az albummal találkozom először, akkor is már az On A Tuesday kezdésekor megmondom, ez a PoS, hisz Daniel Gildenlöw-nek annyira felismerhető a stílusa. Ez persze sokak szerint időnként a fejlődés rovására megy, én azonban nem érzem ezt az In The Passing Light Of Day esetében. Azt nem mondom, hogy az újdonság erejével hatna a lemez, mert ez persze nem igaz, de személy szerint nem vártam, hogy hirtelen valami egészen mást csináljanak. Nem is történt ilyen. Továbbra is igaz viszont, hogy bátran nyúlnak más stílusok felé, és azt tartom a csapat nagy erényének, hogy ebből a stíluskavalkádból mégis sikerül egy olyan változatos dalokkal teli lemezt alkotni, ami hosszú időre beragadhat a lejátszóba. Az is igaz viszont, hogy nem érzek most olyan különösen újdonságnak ható és drasztikus lépést a lemezen, mint mondjuk anno a Sarsick egyes dalaiban (Disco Queen például). De azt sem mondanám, hogy hiányzik, ez az anyag úgy érzem másról szól.
Most ugyan – szerintem főképp a hangulat miatt – kevésbé születtek azonnal ható nóták, mint például a Linoleum vagy a Scarsick-ről a Spitfall vagy az America, de folytathatnám még a sort. A nyitó dal viszont nem ebbe a körbe tartozik tíz perc feletti hosszával. Mit mondjak, bátor lépés egy ilyen tétellel kezdeni, de nem fullad unalomba szerencsére.
A negyedikként érkező Silent Gold sem mondható különösebben újdonságnak, ilyen melankolikus szerzeményt is hallhattunk már Danieléktől nem egyet, de ide pont jókor érkezik, ahogy az ezt követő Full Throttle Tribe is. Mert ez meg nem hagyja leülni, sőt felpörgeti kissé a hangulatot, pedig ez sem rövid, a maga kilenc percével. Ráadásul jól vezeti fel a már említett Reasons-t is.
Több dalnál érzek visszatekintést (a The Taming Of A Beast is ilyen például), de ezt is a hangulat számlájára írom. Simán el tudom képzelni, hogy Daniel küzdelme a gyógyulásért, a kezelések során visszatekintéssel is járt és ez bizony nyomot hagyott a dalokon is. A történtek ismeretében ezt még véletlenül sem hánytorgatnám fel. Még akkor sem, ha ezek miatt egy gyengébb anyagot raktak volna össze, így meg, hogy erről nincs szó, pláne nem vetem a szemükre.
Nem elemezném tovább az anyagot, ami a rajongóknak véleményem szerint nem jelent csalódást.
Összességében engem ismét meggyőzőtt a banda ezzel a lemezzel. A dalok hangulata könnyedén beszippanthat, de ez ad is egyfajta ívet a lemeznek. Nagy erénynek tartom, hogy tudtak a dalok hosszával játszani és egyensúlyt teremtve ezzel is. Ha az kell, kijátszák magukból a témákat, de itt szerintem nincs felesleges hang, nincs felesleges magamutogatás. Ez szerintem ismét egy kiváló Pain of Salvation anyag, kevés újdonsággal és újítással, de – tudom sokadjára írom le – olyan hangulattal, ami miatt úgy gondolom 2017-ben még sokat fogom hallgatni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.