Mors Principium Est
Embers Of A Dying World

 

    A 90-es évek második fele és az új évezred nyitánya úgy terelgette a metal világ hajjal borított fülcimpáit az északi dallamok felé, hogy közben nagyon sok mindenről megfeledkezett. Hogy kommersznek azért ne lehessen nevezni, a melodikus jelző után nem hagyhattuk el a death metal jelzőt sem, bár én ezt a vonalat inkább éreztem egyfajta modern, vagy extrém metal vonulatnak, mint death metalnak, ahhoz túlzottan könnyed és a belső szervek is csak ritkán kerültek terítékre. A melodikus death tehát jött és győzött, olyan zenekarokat kitermelve magából, mint az In Flames, Dark Tranquility vagy a Soilwork és még sokan mások, akik legalább egy fontosnak nevezhető albumot letettek az asztalra a mőfaj oltárán. Ebben a hullámban kapott szelet a vitorlájába a Mors Principium Est, ami személy szerint a kedvenc bandám ebben a közegben, mert elismerendő kitartásán túl nem szégyellt olyasmivel is kísérletezni, ami valamelyest túllép a műfaj szigorú korlátain. Az 1999 óta létező zenekar már a kezdetektől fokozatosan építgeti be dalaiba a színházias, teátrális megoldásokat, valamint a szimfonikus elemeket, amik immár a hatodik nagylemezen is bőségesen kapnak helyet maguknak. A brigád zenéjében pedig igazán fantasztikusnak azt tartom, ahogy ezt az egységet létrehozták: a klasszikus zenei íz nem különálló alkotórészként, díszítésként szolgál, hanem a gitárokba és a tempóba kapaszkodva kiveszik a részüket a melodikus death legjavából. A megszokott minőség mellett külcsínben is kitettek magukért új lemezükön, mivel a fiatal Eliran Kantor alkotása ismét hívogatóra sikerült (találkozhattunk már a munkáival az újabb Testament, Soulfly, Hatebreed, Crowbar, Satan lemezeken).
    Az említett fúzióra tökéletes példák sokaságát nyújtja a friss kiadvány, aminek 11 szerzeménye és jó 50 perce a meglepetés szikrája nélkül, de nagyon átgondoltan és rutinosan hozza az elvárhatót magas színvonalon. A rövid, nem túl fantáziadús nyitás után a Mors Principium Est esszenciális keverékét élvezhetjük a Reclaim The Sun című dalban. A tétel egyértelmű követelménye a nagy hangerő, hogy hatalmas tekerései, gitárszólója mellett az elmaradhatatlanul slágeres refrént is megtanulhassa velünk együtt a környék.

    A jóval visszafogottabban induló Masquerade sem szakít a recepttel, de ugyanakkor jóval változatosabban, szerteágazóbban fogalmaz elődjénél. Szövevényes dalszerkezetéhez képest ismét egyszerűbb az Into The Dark, aminek kezdése a Devin Townsend Project March Of The Poozers című dalát is eszembe juttatta, de a nagy előadás helyett hamar utat tör magának a szimpla, ugyanakkor első osztályú melodikus death. Egészen meglepő a keserédes melankóliába áztatott Death Is The Beginning szerepeltetése a lemezen, mert ez egy afféle ballada. Ugyanakkor a női ének, Ville Viljanen megszokott üvöltözése és sajnos keveset hallatott hörgése igazán felejthetetlen momentumokat nyújtanak a hallgatóságnak. A lassú dal úgy épül be a súlyos gitároknak köszönhetően az albumba, hogy igazából máshol nem is találhattak volna neki jobb helyet. A zenekar második érájának gitárosa, Andy Gillion azt hiszem technikailag most nőtt fel igazán a feladatához, zakatoló rifftengereivel, szólóival minden dalt képes a nyakunkba varrni. Így nem okoz gondot az sem, hogy a folytatásban ismételten egy közepes tempóval megáldott dalt kapunk a The Ghost formájában. Ezek után az In Torment egy igazi energiabomba, minden sablonossága ellenére gyalul tisztességesen. Ezzel szemben az Agnus Dei című közjáték csak megakaszt, mivel, két perc andalgást betenni az In Torment és a The Colours of the Cosmos közé, akárhonnan nézem, teljesen értelmetlen és idegesítő. A lemezt záró Apprentice Of Deathben újfent csúcsra járatják a szimfonikus elemeket és a nagy ívű témákat, úgyhogy helyére billen az egyensúly rendesen.

    Nem hinném, hogy egy új melodikus death hullám kezdetének számítana a lemez, vagy megújítottak volna bármit is, ami mára már csak kellemes emléknek hat bennünk, de a zenekar ismét kipréselt magából egy nagyszerű lemezt, miközben pályatársaik vagy új utakat keresnek, vagy szépen földbe állnak. Ez mindenképp becsülendő. Nagyképűségnek tűnne viszont az a kijelentésem, hogy ez lesz az év talán legjobb melodikus death lemeze, figyelembe véve, hogy még csak az év elején járunk, de a tavalyi felhozataltól sem estünk hanyatt, így az esélyek most a Mors Principium Est legénységének kedveznek.