Bár a technikás death metal sosem volt a szívem csücske (és nem is lesz!), a Fleshdoll 2015-ös albuma eléggé betalált. Alattomos anyag a Blood Red District, ha nem vigyáz az ember, könnyen rászokhat! A francia brigád nem várt sokat a folytatással, idén március elsején kihozták friss művüket, mely a Hearts of Darkness címre hallgat. A cím alapján abban reménykedtem, hogy valami sötétebb hangvételű, az előzőnél is atmoszférikusabb anyagot hoztak össze a srácok.
Az első néhány fülelés után viszont úgy tűnt, hogy a Fleshdoll továbbra is a technikás brutalitásról, nem pedig érzelmek közvetítéséről szól.
Ezért nem is akartam vállalni a recenziót, de újfent úgy alakult, hogy a többiek sem kapkodtak utána. Mondhatnánk, a történelem ismétli önmagát. És én is kb. azt fogom tenni, lévén az előzőhöz nagyon hasonló album született ezúttal is.
Csak engem a friss dalok nem tudtak annyira megfogni, mint a Blood Red District nótái anno.
Pedig a címekhez még magyar vonatkozásokat is tudok kapcsolni. Ott van példának okáért a Room 101. Ami nyilván orwell-i ihletésű, de a Bonanza Banzai is írt egy 101-es szoba című tételt. A Tanka pedig csak annak nem mond semmit, aki nem ismeri hazánk egyik legjobb rockénekesét. Bizony, Tanka Balázsra gondolok.
<a href=”http://fleshdoll.bandcamp.com/album/hearts-of-darkness”>Hearts Of Darkness by Fleshdoll</a>
A melódiákért ezúttal is a két bárdista felelős. Chili és Billy (lehetnének valami jó vígjáték, vagy rajzfilm főszereplő párosa! :D) ontják magukból a riffeket, szólókat. Melyek közt találni azért szép dallamosakat is. Judas bőgője rögtön a kezdő, Silent Faces of Stone-ban bekattog az előtérbe féltávnál és később is akadnak kisebb-nagyobb kiállásai.
Michael pedig szétüti a cájgját, nem kis sebességgel/energiával dobol a csávó!
Szinte egymást érik a blastbeat-ek, Morbid Angel-ös gitártekerések.
Nem bántam volna több középtempót!
Vokálból pedig kevesebbet.
Nem kell folyton hörögni!
Így szinte kibírhatatlanul tömény számomra ez az amúgy annyira nem hosszú 42,5 perc.
A két instrumentális, átkötő tétel picit old a feszültségen, de nem sokat.
Pedig tudnak ők, ha akarnak! A Tanka vége azzal a zongorás intermezzoval hangulatos, de az Ophidian Slough első harmadában megeresztett tempóváltás, lassabb témázgatás is finom.
Az Into the Abyss picit Gojira-ízű kezdése is tetszetős, aztán sajnos hamar átváltnak technikás death/thrash-be. Azért díjazom, hogy Bastich a „refrént” több sávon ordítja!
Szerintem képes lenne valami minimál tiszta énekre. Nem kéne túlzásba vinnie, de itt-ott pár dallamot megereszthetne. Kíváncsi lennék, hogy szólna!
Az Octantis az első, pihenőt jelentő instru átkötő. Ha jól sejtem a bőgőre van rátéve valami effekt és Judas tappingelget. Vagy nem… 😀
Vérvörösségben most sincs hiány. Az előző lemez „körzete” után most egy „ösvény” pompázik ebben a színben.
Az Into the Pit kezdő „yeahhhhzése” hallatán azt hittem, hogy na, most kicsit dallamosra veszi Bastich a figurát. De nem… A Testament dalát is saját stílusában prezentálja.
Mire ideérek, már bőven le vagyok fáradva.
Hiába, a technikás, brutális death metal nem az én zeném.
Ennek ellenére túlságosan lepontozni sem akarom az aktuális Fleshdoll lemezt, de ha az előzőre 7,5-öt adtam, ez minimum egy ponttal gyengébb annál az én értékítéletem szerint.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.