A görög mitológia százszemű óriásáról, Argosról kapta nevét némi változtatással az amerikai Argus zenekar, akik az utóbbi évtized heavy/doom metal sekélyes talaján lépkedve vívták ki maguknak a rajongók tiszteletét. Igazi száraz, hamisítatlan heavy metallal párosították az epikus méretű csaták dallamait, olyan gyakorlatilag színvonalban is hasonló bandákat követve, mint a Manilla Road, Cirith Ungol, Pentagram, The Obsessed, Saint Vitus, Grand Magus. Első három nagylemezük szinte tökéletes trilógiaként követte egymást egy stabil felállással, de aztán a 2013-as Beyond The Martyrs után a banda tagjai kicsit szabadságolták magukat, ami annyit takar, hogy más projektekre is szántak némi időt. A nagy lazításnak az lett a vége, hogy Erik Johnson gitáros, aki Butch Balich énekes és Kevin Latchaw dobos mellett igazi őstag volt, vissza sem tért a zenekarba. Pótlására a kevésbé rutinos, fiatalabb generációt képviselő Dave Watson került, aki egyébként már korábban is segítette a bandát technikai oldalon. Nagy változásokra azért nem kell számítani, mivel továbbra is a munkamániásnak titulálható Butch az igazi főnök, az Argus lényege pedig egyértelműen az ő fejében keresendő. Elkötelezettségét mi sem mutathatja jobban, minthogy csak ebben az évben összehozta az Arduini/Balich projektet Victor Arduini (Fates Warning, Misfit, Freedom Reign) részvételével a doom progresszívebb oldalának dicsőítésére, valamint a Molasses Barge (remélhetőleg ebből is küld a kiadó) bemutatkozó lemezét, ahol a cammogós metallal visszatér a dögletes bűzt árasztó stoner/doom mocsárba.
Az előzmények alapján tehát jogosan várhatjuk, hogy a hosszabb szünet után ismét magasba lendüljenek a szegecselt csuklószorítók, felbőgjenek a nagy térfogatú motorok, csiklandozzák az őszi égbolt hasát a metálvillák és többnyire hozza is nekünk a kötelezőt a From Fields Of Fire. Neve ellenére sajnos pont abból hagyott alább, ami korábban átlendített minket a hosszú dalokon és monumentális dalszerkezeteken, a kezdeti tűz. Újfent Brad Moore szép, grandiózus grafikája került a borítóra, ismét az órás játékidő közelébe kerülünk 9 új szerzeménnyel, mely így nem hangzik vészesnek, de ebbe egy rövid nyitány és zárás is beletartozik. Az üstökös váratlanul keringési pályára került, ami stabil ugyan, de újra és újra ugyanazokat a köröket járja. A banda úgymond „tisztes megöregedését” nem rejti véka alá, hiszen az intróként funkcionáló Into The Fields Of Fire keretein belül is hallhatjuk, hogy a kavargó szél és disszonáns hangok egyvelegéből hogyan alakul ki egy nyugodt, puszta szépségével tekintélyt parancsoló akusztikus gitározás. Kényelembe helyez és felkészít arra, amiről a banda ismerői már jól tudják, hogy akarva-akaratlanul is eljön, ez pedig a jó öreg heavy metal, ami ezúttal a Devils Of Your Time hat és fél perces időkeretén belül valósítja meg önmagát. Többnyire középtempós menetelés, kalandokba bocsátkozó, de minden ízében tradicionális dalszerkezet, valamint Butch gyakorlatilag teljes mértékben ide illő hangja. Hosszú instrumentális részek, de végig vastagon kitöltve megfelelő hangokkal. Az As A Thousand Thieves kezdetén bekukkant az olajos kezű szerelőbrigádhoz az ablakon a doom, de még nem tudja igazán megvetni a lábát, így újabb heavy menetelést kapunk. A 216 azonban már enged a kísértésnek, gyönyörűen lassú kezdése újfent kényeztet és azt sem bánjuk, hogy a dal nagy része instrumentális, a kevés ének pedig szintén nagyon érzelemgazdag és pátosszal teli. Itt kezdünk azonban felülni az önmaga farkát kergető kutya hátára, mert a You Are The Curse folyamán már ismerősnek hatottak a hangok, ezeket a falatokat már megrágtam korábban, az ízük sajnos ezért már nem a régi. Persze újra remek dalt kapunk, önmagában hibátlan, viszont az előzmények mellett már sorozatgyártott, palackozott esszencia a zenekar tudásából. A pályafutásuk csúcsát szerintem a Beyond The Martyrs jelentette, amin külön üdvözöltem, hogy kigyomlálták a nehezen emészthető monstre dalokat a képletből, melyek időnként hajlamosak voltak a túltermelésre, ezek rendszerint tíz perc fölé kúsztak. Az új lemezre azonban újfent került egy ilyen tétel, ez az Infinite Lives, Infinite Doors, ami egyébként egy igazi örömzenélés, de sokkal inkább illene az album végére, mint a közepére, mert állati nehéz fogás, direkt a rajongóknak célozva, hogy szélesebb körben nehogy emészthetővé váljon a produkció. Az általa okozott elrévedésből nehezen, de azért felráz a Hour Of Longing fantasztikus tempóváltásaival és valóban emlékezetes énektémáival, gitárszólójával. Fura, hogy azok után járatják csúcsra a műfajt, miután kis híján álomba ringattak. A minőségi ugrás nem hagy alább a No Right To Grieve kapcsán sem, ami a zenekar egyik legszebb eposzává válik és bizonyítja, hogy a műfaj nemcsak él, de bizony virulni is képes. A kiadványt a rövid címadó zárja, ami ötletesen a nyitány fordítottja: nyugalomból halad a kiszámíthatatlan, sejtelmes hangok felé.
Cseppet sem csalódtam az Argus új lemezében, mindent megkaptam, amit korábban szerettem a zenei elképzeléseikben, de valahogy olyan érzéseket keltett bennem, mint egy-egy remake a filmvásznon. Nehéz eldönteni, hogy önmagáért, vagy a korábban már csúcsra járatott értékekért kedvelje az ember, de a kedvelés felől nincs kétségem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.