Két igazán erős amerikai death metal horda, a Vastum és Necrot torzszülött szerelemgyerekeként jött a világra az Acephalix 2007-ben. A két banda lemezeit megfülelve igazán gördülékeny egyesülést várhatnánk, de helyette volt egy 2011-es földbe állás, valamint két gyengén teljesítő, identitását kereső album, az Aporia és a Deahtless Master. Ezek után a hónapos hulla szagának erejével vágott pofán a frissen megjelent Decreation lemez, ami felülírta az old school death metalról alkotott egyetemes véleményemet az idei évre kivetítve: van feljebb a 8 pontos lemeznél. A tagság nem sokat változott a zenekarban, az időnként változó élő kísérőkön kívül a felállás stabilnak mondható: Kyle House (Serpents Of Dawn, Lawless, Vastum) hozza a friss bőr reccsenésével egyenértékű, szurkálós, máskor téglagyár nehézségű gitártémákat, Daniel Butler (Vastum) a dohányfüst és nemespenész által károsított vokált, vagyis a mély hörgést. Dave Benson (Depressor, Extinction) megbízható iparosként püföli a dobokat, Luca Indrio pedig szintén remekül pengeti a mélyen dohogó basszust. Az előzmények alapján tehát nem vártam többet egy sima múltidézésnél, ami manapság nagyon felkapott, mégis jóval többet kaptam annál: egy, a klasszikusok mellé is bátran odaállítható lemezt, gondolok itt olyan nevekre, mint a korai Entombed, Asphyx, Grave, Dismember. A forrón spriccelő testnedvekre (vér, elsősorban) alapozó amerikai death metal vonalba sikeresen beleintegrálták az északias ízeket, legalábbis ami a hangulatot illeti. A lemezhez fűzhető egyébként még Brad Boatright neve is, aki a keverésért felelős és korábban az Obituary, Nails lemezeinek munkálataival foglalatoskodott, valamint nem lehet kihagyni Adam Burke borítóját sem, akinek alkotásait láthattuk a Gatecreeper, Occultation, Loss zenekarok kapcsán.
Irány tehát a 90-es évek korai death metalja, modern és mégis tisztelettudó hangzással, tökéletes egyensúlyban a morbiditással és agresszióval. Első állomásunk a halál ösvényén az Upon This Altar, ami lemez nyitó slágernek lett kitalálva és úgy állja meg a helyét rendeltetési célját illetően, mint a helyesen használt vécépapír. Felpörgeti a hangulatot, demonstrálja az elhivatottságot és már első hallgatásra sem csak a heves bólogatást idézte elő nálam, de a lábammal is vadul taposni kezdtem a megállíthatatlan gépezet ütemére. Hat perc felett van a tétel, de nem válik unalmassá a gyakori váltások miatt, ráadásul egy kegyetlen jó gitárszólót is sikerült a megfelelő időzítéssel beleszúrni. Jóval lassabb meneteléssel kezdődik a Suffer (Life In Fragments), aminek van némi ős Cannibal Corpse lüktetése is a vokálnak köszönhetően, ami nem baj, főleg, hogy a legenda emlékezetesebb pillanatait juttatta eszembe. A vaskos, húsos témák mellé azért befér némi vadulás is. A Mnemonic Death fokozatosan gyorsul, Dave dobjátékát külön élvezet hallgatni, mert annyira gépies precizitással vezényli le a háttérből az egész szerzemény és annak változó tempójú, de állandóan jelen lévő erőszakos lüktetését, hogy újra lehetetlen nem mozogni vele együtt. A God Is Laughingben ismételten a gitár a mindenható parancsnok, valamint a ritka betegesen előadott refrén, amire újfent csettintenem kellett. Az egyébként nem túl hosszú, mondhatni ideális keretek közé szorított lemez (39 perc) második felét három, fokozatosan egyre terjedelmesebb dal teszi ki, ebből az első az Excremental Offerings, amiben a szintén ötletes (fura ezt leírni egy death lemez kapcsán) vokál alá modernebbnek ható megoldások is kerülnek, de azért még nem beszélhetünk technikás death metalról. Az Egoic Skin közelítve a hét perces játékidőhöz minden témát kibont, minden energiát útjára enged, mégsem tűnik időhúzásnak. Ugyanez igaz a címadó Decreation című dalra, amiben pattanásig feszülnek az idegek, görcsbe állnak az izmok, gonosz hangulatától pedig a legtisztább szűz is azonnal teherbe esik valami idegen entitástól…
Omladozó épületek között tomboló óriás, földalatti járatokban bujkáló fertő és egyéb nyalánkságok juthatnak eszünkbe az Acephalix hallgatása közben és minősége okán ritkábban kezdünk neki az összehasonlítgatásnak az elmúlt idők hőseivel. Ez a lemez a mostnak készült, kár lenne firtatni eredetiségét, azt bőven bünteti az egyetlen levont pont. Elvittem tehát a balhé jelentősebb részét, nektek már csak élvezni kell.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.