Úgy tűnik, nálam minden második Foo Fighters sorlemez jön be igazán. Legalábbis a megjelenésük után rövid időn belül, mert azért később hosszabb-rövidebb idővel beérnek.
A 2011-es Wasting Light – a definitív FF album számomra, ami nagyjából azóta állandó vendége az autóm CD-tárjának – után sem a Sonic Highways, de a Saint Cecilia EP sem költözött be tartósan a lejátszóba. Nem mintha nem lennének rajtuk jó dalok, de az összkép valahogy nem állt össze.
A nyári koncerteken már játszott meg az előzetesen kihozott klipes új dalok (Run, Sky Is A Neighbourhood, La Dee Da, Sunday Rain) viszont kedvező előjelek voltak. Nincs is csalódás. A Grohl-művek ereje teljében tért vissza egy olyan lemezzel, ami az eddig sem egydimenziós banda még újabb arcait mutatja meg.
Nem hat ugyan elsőre a teljes lemez, de az olyan dalok, mint a zseniális klippel megtámogatott Run, ami szerintem már most ott van a csapat örökzöldjei között. Nem nyújt sok újdonságot, viszont annyira fogós és húzós, hogy nem véletlenül volt akkora tombolás rá a koncerten.
A másik videóval megtámogatott dalt is mindenképpen ki kell emelni. A Sky is a Neighbourhood inkább a visszafogottságával hódított meg. Ebben a vonósok is sokat tesznek hozzá.
A lemezen jó sokan vendégszerepelnek, talán a Make It Right-ban la-la-lázó Csakbennhajogeren…, akarom mondani Justin Timberlake a legmeglepőbb, de a Sunday Rain-ben vendégeskedő muzsikus még nagyobb “fogás”, ha szabad így fogalmazni. De erről majd a maga helyén.
A La Dee Da jó fuzzos, a Dirty Water meg ilyen lazulós, kávéházi hangulatú tétel, talán szvinges(?) is kicsit. A felénél aztán odalépnek és ilyen pumpálós, kicsit fuzzos gitárokkal gyorsul fel a nóta. Dave-ék jól osztották el a dalokat is, változatos lett a lemez.
Számomra az Arrows az a dal, ami úgy indul, hogy azt érzem, ez az, ami a leginkább kilóg a sorból. Talán nem túlzás a Pink Floyd említése sem a nyitánnyal kapcsolatban, de aztán egy perc táján szépen megérkezik a “tipikus” FF érzés.
A Happy Ever After (Zero Hour) épp csak annyira The Beatles, amennyire még nem fáj. Mondhatjuk, hogy inkább tiszteletadás a dal. Nekem még tetszenek is az ilyenek, mert pont azt mutatják meg, hogy az adott csapatok milyen hatásokkal bírnak.
A Sunday Rain-t már hallhattuk a júniusi bulin. Igaz, akkor nem igazán tudtam még megítélni. Most a sokadik hallgatás után azt érzem, ilyen visszafogott, ám hol reggea módra lüktető, hol progrock/AOR jellegű popdalt eddig nem találunk a Foo Fighters életműben. A nóta második fele mondjuk nekem már inkább az Aerosmith dolgait idézi. (Mondjuk Steven Tyler-ék sem egydimenziós banda.) Bár nem ismerem a producer Greg Kurstein munkáit, de gyanítom, itt érhető tetten leginkább a hatása. Ráadásul nem kisebb név vendégeskedik (dobol), mint Sir Paul McCartney. A végére meg ilyen free jazzes klimpírozás került, ami mégsem zavar.
A bő háromnegyed órás lemezt a címadó tétel zárja, ami az Iommi-féle gitártémák súlyosságát a Beatles dallamaival vegyíti remekül egy jól kidolgozott tételben.
Mit lehet összegzésül mondani? A Concrete and Gold lemezen talán minden eddiginél szélesebbre tárták Dave-ék az ajtókat. Olyan hatásokat is megmutattak, amik eddig – ennyire jól hallhatóan legalábbis – nem voltak szembetűnőek. Nehéz megmondani mennyire befolyásolta a dalszerzést a rock lemezen eddig nem dolgozó producer, nem hiszem, hogy nélküle nagyon más dalokkal teli albumot hallhatnánk.
Ha a pörgős, slágeres Foo Fighters-re vágysz, akkor óvatosan közelíts, ha viszont tetszik, hogy Grohl és csapata kész kísérletezni, és meglepő dolgokkal is előrukkolni, akkor nem tévedhetsz. Csak azért nem maximum a pont, mert azt a Wasting Light érdemli nálam.Mentés
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.