Amenra
Mass VI

 

    Kevesen ismerik a belga Amenra legénységét, pedig újra és újra bemutatott tehetségük ennél jóval több rajongót érdemelne. De mivel az életben semmi sem véletlen, így ennek a viszonylagos ismeretlenségnek is könnyen megtalálhatjuk az okát, ami jelen esetben az, hogy a banda lemezei hangulat terén leginkább egy olyan pofán rúgásra emlékeztetnek, melynek a fájdalma gyakorlatilag életünk végéig kísér minket. A Colin H. Van Eeckhout által 1999-ben alapított zenekar sludge/hardcore zenéje a hétköznapok, a valós emberi érzelmek és kínok talajából markol egy nagyot, minden kiadványuk személyes gyötrelmek, kétségek tömkelegét szállítja le nekünk, méghozzá érezhetően albumról albumra súlyosabb és zenei téren igényesebb kivitelben. Meglehetősen terjedelmes, demókkal és split kiadványokkal tarkított diszkográfiájukban könnyen megtaláljuk nagylemezeiket is, ugyanis egyetlen nagy sorozat részeként mindegyik Mass címre hallgat, amit csak a számozás különböztet meg egymástól. Személy szerint a Mass III lemezzel ismertem meg őket, de igazán a Mass V tudott lenyűgözni páratlan energiáival és hangulatával. Ez 2012-ben látott napvilágot, ami után sokáig újfent a kisebb válogatások tömege lepte el a kiadványaik listáját. Mindeközben Colin újabb élethelyzettel küzdött meg, mivel fiát agydaganattal diagnosztizálták és azóta megműtötték, feltételezhetően sikerrel. Azt hiszem nem kell ecsetelnem, hogy ilyen helyzetben az embernek kevesebb humora van a zenére koncentrálni. Ugyanakkor az évek során felgyülemlett feszültség és a viszonylagos megnyugvás végre felszínre törhetett egy új kiadvány képében, ami természetesen Mass VI néven született meg. Újabb zenei fejlődés, továbblépés is történt ezen a kiadványon és ez véleményem szerint az eddigi legjobb Amenra lemezt eredményezte, melyet eddig a kezünkbe vehettünk. A produkció tovább erősítette bennem az érzést, hogy egyszer el kell jutnom a zenekar állítólagosan lehengerlő koncertjére. Egy-egy ilyen bulinak alap eleme a film szerű megvilágítás, a vetítés és az, hogy Colin többnyire a közönségnek hátat fordítva, környezetéről mit sem tudva, teljes átéléssel adja elő szerzeményeit.

    Nézzük, mit is takarnak ezek a dalok. A zene alapja egyértelműen a hardcore közvetlen erőszakossága, mely sludge bólogatásokkal, doomos tempóval párosul. Mindezt teljesen egyedi hangulatú masszaként zúdítják ránk olyan kedélyállapotot eredményezve, amit nem feltétlenül szeretnénk újra és újra átélni. Ennek köszönhető tehát, hogy megfelelő lelki állapot, hangulat nélkül a közelébe se menjünk a lemeznek. Hogy ez pontosan mit takar, arra kitűnő példa az újfent érdekes borítóval ellátott album nyitó dala, a Children Of The Eye, mely egyértelműen a már említett daganatos kálvária érzelmi hullámvasútjának szülötte. A végtelenül lassan kezdődő dal hipnotikus gitártémával ragad magához, becserkész, majd lefejel és otthagy a földön saját agóniánkkal kettesben. A tipikus üvöltés és kemény menetelés azonban fokozatosan távolodik tőlünk, mígnem elérkezünk a megnyugvás édes pillanatához, amit egy kevés, de rendkívül érzelmes tiszta ének segítségével kapunk meg. A nyitás kiragad minket a testünkből és belemártogatja lelkünket abba a fájdalomba, ami egy szülőt fenyeget utódja elvesztésének lehetőségével. 
 

   A kiadvány tartalmaz néhány rövidebb, tényleg a hangulat szempontjából értékelhető átvezetőt, ebből az első az Edelkroone rövid szövegelése altat minket, hogy aztán a Plus Prés De Toi még mélyebbre ránthasson elődjénél. A francia nyelvű szerzemény monumentális káoszát, nyomasztó légkörét egyértelműen Mathieu és Lennart gitárosok emelik új szintre, de a rövid szünetben szintén veszteségekkel szembenéző Bjorn J. Lebon dobos (édesanya a lemez írásának kezdeti szakaszában halt meg) is mindent elkövet, hogy egyetlen ütésbe préselje lelkének szilánkjait. A zenekar történetében talán sosem voltak ennyire fontosak az akusztikus elszállások sem, amiből bőven kapunk a dalban. Újabb átvezető a Spijt, ahol némi flamand szöveg után kapunk egy rendkívül súlyos riffet, mintegy felvezetve az album talán legjobb dalát, ami nem más, mint az A Solitary Reign. A jó 9 perces szerzeményben Colin újfent csillogtatja tiszta énekes képességeit és jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, hogy eddig miért nem tette? Az agresszió és a magatehetetlenség, reménytelenség a teljes megnyugvással vív harcot hosszú perceken keresztül minden eddiginél élvezetesebb zenei körítéssel karöltve. Nem könnyebb a záró Diaken megemésztése sem, amit újfent a gitár tesz maradandóvá tekintélyt parancsoló nehézségével, a valamivel pozitívabb felfogásért pedig egészen az utolsó percekig kell várnunk…

    Nem a Mass VI-ban megjelenő tisztább vokál fogja elindítani az Amenra legénységét a mainstream felé, az tuti. Kevesebb hardcore karcsapkodás és kutyaugatás került a kiadványra, amin azonban most egy igazán felnőtté vált, érett bandát hallhatunk olyan mélységekbe taszítani saját magukat és a zene közvetítő erején keresztül a hallgatóságot, amire még nem volt példa a lassan húsz évessé váló felállás tekintetében. Ez a fejlődés,  a valódi, bármiféle kényszer nélküli művészi hozzáállás pedig bőven megér nekem egy 10 pontos lemezt. Ahogy pedig írtam: a zene legvidámabb pillanataiban hasonlatos a borító által keltett életérzéshez, úgyhogy közelítsetek megfelelő hangulattal, nem kevés fenntartással!
    Reméljük azonban, hogy a folytatásnak kevesebb valós tragédia lesz a táptalaja, ha lesz egyáltalán, mert Colin legtöbbször úgy szokott nyilatkozni, hogy spontán létrejöttüknek köszönhetően valójában ők sem tudják, melyik lesz az utolsó Amenra lemez…