Anatomia
Cranial Obsession

    Nem tudom, hogy pusztán a véletlen játéka lenne-e, vagy egy interdimenzionális lény által vezényelt algoritmus a folyamatos egyensúlyérzet megteremtése érdekében, de egy lehangoló dolgozatjavítás mellé egészen hangulatos death/doom lemezeket kaptam promóciós fiókomba. Nemrég írtam az amerikai Spectral Voice erős, 9 pontos rettenetéről, aminek hangulata nem engedett kevesebbet adni, de az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy a kerek és magabiztos pontszámot már kiosztottam magamban a japán Anatomia Cranial Obsession lemezének, mely a régi sulis death fanok egyik legkedvesebb produkciója lehet ebben az évben.

 

 

   A félelemkeltés és hangulati elemek helyett a japánok maradnak a jól bevált formuláknál: szanaszét heverő testrészek közt rögzített, mocskos hangzással és öblösen mély hörgéssel párosított death metalt játszanak súlyos lassulásokkal párosítva. A 2002-ben, Tokióban indult zenekarnak mindösszesen a harmadik nagylemezéhez van ugyanakkor szerencsénk, ami feltételezi a rutint és a megfelelő érettséget. A fejlődés és rutin azonban nem pusztán a lemezek számával áll összefüggésben, fontos, hogy ne adják egymásnak olyan ütemben a zenészek a próbaterem kilincsét, mint egy nyilvános illemhely esetében. Ebből a szemszögből is szerencsés az Anatomia, mert betonbiztos alapító párosa, Jun Tonosaki és Takashi Tanaka eddig hirtelen felindulásból még csak egy gitárost fogyasztott el nyárson, félig átsütve, akinek a 2012-ben helyére került Yukiyasu Fukaya már bízhat benne, hogy nem lesz baja és húsából nem lesz kaja… Túl sok ismert zenekart, projektet felesleges keresni velük kapcsolatban, de aki érdeklődik a keleti death metal iránt, az biztosan találkozott már az 1992-es, hazájában kult státusznak örvendő Transgessor zenekarral, melyben Tanaka dobosként tevékenykedett.

    Nyilvánvaló az Anatomia szellemi öröksége ezzel a formációval kapcsolatban, mely szintén a kegyetlenségre és a súlyra alapozta meg produktumát, de ahhoz sem férhet kétség, hogy ez az új lemez nem másol, hanem tovább mélyíti az élve boncolt ember rémálmait. Ugyanakkor a banda saját hangjának nyilvánvaló keresgélése is most ért véget, mert a Cranial Obsession folyamán önálló borzalom kerekedik. A lidércnyomás a Necrotic Incision aprításával veszi kezdetét, hogy aztán horrorisztikus billentyűkkel vonszoljon át minket a pokol kapuján. A gitárok némileg összeolvadva, alaktalan masszaként nehezednek a hallgatóra, míg a dal végén úgy ki nem lapítanak, hogy bugyborékolva távozik belőlünk az élet. A laza meneteléssel nyitó Fiend is meglehetősen hülyére vesz minket, fokozatosan, szinte zsinóron vezet át az őrületbe pár perces, puszta instrumentális agymenésével. A viszonylag rövidnek tekinthető kettős után már nincs visszaút, megcsupaszítva, becsapva, megszégyenítve állunk a téboly urának színe előtt, aki a Vanishment képében szabadítja ránk az Anatomia legjavát. Rabszolgává leszünk és lomha léptekkel hordjuk a zsákokat a túlvilági malomból, mely nem búzát, hanem csontokat őröl. Ha már anatómia, akkor érdekesség: a csontmalom létező orvosi eszköz, leginkább a szájsebészetben alkalmazzák…

    Ettől a képtől azt hiszem, hogy egy Morbid Hallucination címen futó szerzemény sem tud megszabadítani, sőt, inkább már nem csak látni véljük a malmot, de hallhatjuk gépiesen forgó alkatrészeinek nyikorgását, számítóan hideg precizitással kattogó, ismétlődő ütemeit. De még mindig inkább a munka és a rabszolgaság, mint az üzem mögött végtelenbe nyúló, kietlen, vörösen izzó pusztaság, melybe a meditatívnak szánt, mégis inkább 9 percnyi hidegrázást biztosító Excarnated enged mélyebb betekintést. Szinte már felszabadítóbb death metalért történő könyörgésünkre érkezik meg a Uncanny Descension, ami nyomasztásban ugyan nem maradna alul elődjéhez képest sem, de a vissza-visszatérő duplázónak és a fogós, ritka húzós gitároknak köszönhetően ad némi emberi kapaszkodót a hallgatóknak.
 

    A kiadvány „legslágeresebb”, talán legjobb dala, amit a gazdánk szökési kísérletként értelmezhetett, mert megszabadítva minket a hétköznapi robottól ugyan, de egy feneketlen dögkút mélyére vetett minket az idők végezetéig. Időtlen időkig. Ennek zenei megfelelője a lemez gyakorlatilag második felét képző Abysmal Decay és Resurrence, melyek funeral doom kiadványokat megszégyenítő agóniával kecsegtetik a nagyérdeműt.
   Na szóval, nem egy belépő szintű kiadvány az új Anatomia, ahogy a hangpróba folyamán többször is elő szokott kerülni a „csak beavatottaknak” kifejezés, ez most is teljes mértékben megállja a helyét. Ugyanakkor, ha technikázás, mellébeszélés, művészkedés helyett pusztán egy pokolbéli utazást kívánsz bármiféle agyalás nélkül, ahol a kiszáradt, összeaszalt bőrödet rezgetik meg a lefogott témák, akkor jobbat idén ennél a lemeznél nem nagyon fogsz találni.