Számomra eddig ismeretlen banda lemezét kapta meg a Forgács virtuális postaládája, a feladó a francia L.A.D.L.O. volt, akik istállóját erősíti a szintén francia Aorlhac. A banda trióként alakult 2007-ben, egy demo, kettő teljes album és egy válogatás után 2010-ben befejezték pályafutásukat, nem telt tétlenül ez a három év, de amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek. Az elmúlt hét esztendőben csend övezte a csapatot, amit 2017-es újra aktiválódás tört meg, most márciusban pedig megjelenik harmadik teljes albumuk, a L’esprit des vents, ami egy trilógia harmadik részeként zár le egy történetet, erről lemezeik címe is árulkodik.
Elsőre megragadott a borító látványa: holdfogyatkozós természeti képet fest elénk, egy misztikus kékségbe burkolódzó éjszakai örvényt. Percekig képes voltam bámulni, szinte húzott a monitoromba a hold körüli fényesség! A festmény egyébként Stan W-D munkája és aki valamilyen fizikai formában magáévá teszi a lemezt, az kap még a belső oldalakon és a szövegkönyvben is hasonló szépségeket.
Mielőtt nekiálltam volna az új album meghallgatásának, ami 58 perc játék időt ígér és amin 10 dal osztozik, beleástam magam a csapat múltjába, az első kettő lemezzel kezdtem az ismerkedést, a 2008-as À la croisée des vents és a 2010-es La cité des vents címűekkel, hogy tudjam mire is számítsak, és azért, hogy kapjak egy iránymutatást azzal kapcsolatban, hogy tudott-e változni a banda az első kettő lemezhez képest, miben fejlődtek, merre haladtak. Nos zeneileg nem változtak élesen, érettebbek lettek, összeszokottabbak, a hangzásuk fejlődött. S, hogy mit is játszanak tulajdonképpen? Epikus/himnikus történelmi fekete fémnek mondanám.
Szóval igen hosszú utazásra készülhetünk, és az elején le kell szögeznem, hogy nem a hossza miatt, hanem inkább a zene miatt nehéz a kiadvány! Nem is tudok külön címeket kiemelni és részletezni, mert annyira tömör a mű, hogy egyben kell kezelnem. Az elején felcsendülő hangokból mindenki tudni fogja, mire számíthat: kitűnő gitárjátékra, NKS és Lonn mesterei a húrosoknak, mindamellett, hogy kiválóan kezelik őket, a gondolataikat meg is tudják valósítani általuk! A következő ami fel fog tűnni, az Spellbound vokális munkássága: tele erővel és csordultig érzelmekkel, amelyeket képes a hallgatóra kivetíteni, ráadásul ezt sokféle hangon tudja megtenni, unalom kizárva! A dobokat egy vendég zenész, Ardraos kezeli (aki számos másik bandában is érdekelt), játéka a sebességre épül, ahogy a húrosok megkövetelik, megfelelő támaszt ad a többieknek és húzást a zenének. Egy szó, mint száz: akinek az első percek örömet fognak okozni, azoknak könnyedén és gond nélkül le fog peregni az egy óra, észre sem fogják venni az idő múlását.
Alapvetően az Aorlhac tehát a hagyományosabb megközelítésű, gitár-basszus-dob hármassal előadott black metalt játssza és mégis sikerült nekik egy epikus, már-már majdnem szimfónikus hatást elérniük mindenféle extra hangszer megszólaltatása nélkül, ezáltal elkerülték azt, hogy túlságosan színpadias és „divatos” legyen a zenéjük. A változatosság oltárán is sikerült azért a srácoknak áldozni, a megfelelő pillanatban felcsendülő gitárszóló, a szerzetesi kántálás, rövid részlet egy népies eredetű hangszertől, az anyanyelven előadott narráció és az akusztikus betétek mind emelik a produkció színvonalát!
Hangzásilag semmi kivetnivalót nem találtam az albumban. A két fő domináló elem, a gitár és az ének van a középpontban, de ezeknek is kell, mert ugye „ők viszik a hátukon” a produkciót. A basszus kissé lejjebb dübörög, olyan jellemzően franciásan szól az egész. A dobokat minden sebességi fokozaton szépen hallani lehet, ezért is jár a pacsi! A stúdiós munkálatokat egyébként a banda gitárosa NKS végezte, így még jobban meg tudták valósítani a megálmodott világot.
A végén érdekesség képpen megjegyezném, hogy az Aorlhac a Franciaország déli részén élő okcitán népcsoport történelmének és mondáinak állít emléket szövegeiben, egy igen ősi kultúráról van szó, Okcitánia már az őskorban lakott volt, a történelem folyamán a kelták foglalták el utoljára akik legfontosabb törzse a gallok voltak. Szóval ha a zene hallgatása közben egy csata jelenet ugrik be Neked, ahol a gallok a római légiókat pofozzák le, ne csodálkozz rajta, mert a zene ehhez kiváló alapot nyújt! Még ha a francia szövegeket nem is értjük, de mégis az előadott hangok által megérthetjük, hogy a zene miért lett ilyen epikus és himnikus.
Ugye említettem, hogy az új album egy trilógia lezárása. Nagyon a szívemhez nőtt, ezért remélem, hogy csak egy történet lezárása ez a közel egy óra és nem egy pályának! Winterfylleth, Forefather rajongóknak melegen ajánlott muzsika!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.