Judas Priest
Firepower

 

  Félve és mindig a megfelelő tiszteletadásra törekedve ugrok neki azoknak az írásoknak, amiknek tárgya olyan zenekar,  mely már nagyon sokat adott hozzá a fémzenék világához. Nem lehet ez másként az angol Judas Priest esetében sem, hiszen amikor a banda elképzelése, alapötlete kilökődött a rock nagymamánk méhéből, akkor még az én apám is azon vitatkozott egy hasonló korú társával, hogy melyik építőkocka illik leginkább a felépített játékerőd tetejére. Egészen pontosan 1969-ig kell visszatekintenünk, ha a banda történetíróiként szeretnénk fellépni, de az eddigi 17 nagylemez és változatos életút áttekintését feleslegesnek tartom, mert aki ismeri, szereti a  zenekart, az tudja, hogy rock, metal történeti mérföldkövek éppúgy szerepelnek diszkográfiájukban, mint néhány kevésbé sikerült kísérletezés, mellényúlás. A banda bábáskodott a műfaj megszületése, kiteljesedése felett, saját keretein belül kísérletezett is, aminek eredménye, hogy önálló, kialakult stílusjegyeik mellett mindig meg tudtak újulni és nem igazán születtek egyforma lemezeik. Egyeseknek pont az a kedvence, amitől a korábbi lemezek rajongói a fejüket fogták. Tehát 69-ig nem ugrunk vissza, bármennyire is csábító szám, viszont a 2008-as Nostradamusig mindenképp szükséges, hogy értelmezni, díjazni tudjuk a jelen korongot.

    Ezen a lemezen búcsúzott ugyanis a kezdetektől a zenekarral dolgozó K.K. Downing gitáros, aki alapvetően járult hozzá a banda produkciójához. Nyugdíjazása után a helyére Richie Faulkner gitáros került, akinek nem kis kihívás lehetett egy legena szárnyai alá kapaszkodni és megfelelni a jogosan az egekig szökött elvárásoknak. A viszonylag közepesre vizsgázó lemezek korszakában járó banda a Nostradamus koncepciójával kívánt új életet lehellni magába, ami szintén közepesre sikeredett. Ezen próbálkozások sorát folytatta a Richie közreműködésével született, mégis öregesre, feszengőre sikerült Redeemer Of Souls. Ideje lehetett elgondolkodni a nyugdíjas korban járó Halfordéknak azon, hogy szögre akasztják lassan a gitárokat, de röpke négy év elteltével újra odapörkölnek a Firepower lemezzel és meg kell hagyni, nagyon jól tették! Öregedés jeleinek nem sok nyoma maradt az új kiadványon, még ha a korábbi kísérletező kedvnek sem, de ezt szerintem egyetlen régi rajongó sem fogja bánni, mivel egy esszenciális Judas Priest lemezt kapnak ezúttal eddigi gyűjteményükbe, ami bőven tovább fogja éltetni a legendát. 
    Persze nem találták fel újra a műfajt, a hétköznapi értelemben nem is tartanám normálisnak azt, aki ezt várná tőlük. Helyette egy minden ízében kidolgozott, lüktető heavy metal kiadványt hoztak össze ezúttal, aminek egyedül a hossza tudott kiakasztani, ami a megrögzött Priest rajongókat csupán még intenzívebb nyálcsorgatásra tudja ösztökélni. A közel órás játékidőben 14 teljes értékű dalt találunk, átlagosan négy perces hosszal, melyet elejétől a végéig kihasználnak. Richie-t úgy néz ki, mostanra kebelezte be teljesen a gépezet, mivel a lemezt nyitó slágerben már hozza az életérzést, amit az előző kiadványon hiányolhattunk. A Firepower címéhez igazodva igazi gyújtóbomba módjára működik, megalapozva a teljes produkció hangulatát. Ugyan van a dalnak egy kis Iron Maiden íze, de a jellegzetes halfordi acsarkodás a refrénben helyre teszi a dolgokat. Hihetetlen energiákat mozgósítanak a veteránok, már nem is tudom, milyen mélyre kellhetett ehhez nyúlniuk abba a bizonyos varázskalapba.
 

A kórusokkal megtámogatott Lightning Strike nosztalgia vonata sem utolsó darab, bár jóval tucatabb, mint elődje, aztán az Evil Never Dies keményít be újfent valamivel lassabb tempóval, de a refrénnel karöltve remek húzással… A Never The Heroes a hard rock nagyjaira emlékezve integet felemelt fejjel egy letűnt korszakból, a Necromancer pedig jóval modernebb köntösben zakatol át rajtunk. Körülbelül ez a modernebb, erőteljesebb vonal váltogatja magát a kiadvány végéig a régi értékekkel, közel azonos minőségben, ami örömteli, viszont a végére igazán unalmasnak hat. 
 

    A zenekar rajongói új opuszt emelhetnek a magasba, s mutogathatják a világnak, hogy lám, mire képes egy nyugdíjas korú metalos, a fiatalok pedig belekóstolhatnak, mi is az a Judas Priest és képet kaphatnak arról is, mit jelent az élethosszig tartó kitartás, elkötelezettség a zene mellett. Jómagam is csak a már javában idősödő bandát ismertem meg annak idején a zseniális Painkiller formájában, amitől jelen kiadvány már fényévekre található, de az biztos, hogy az azóta elkészült egyik legerősebb Judas Priest anyag látott napvilágot a Firepower cím alatt.