Az olasz
Will ‘o’ Wisp nevű zenekart itt, a
Fémforgács hasábjain ismertem meg, egészen pontosan
farrrkas kritikáján keresztül, melyet a banda
Inusto című 2015-ös lemezéről írt. Bár az a korong nem került be az éves kedvenceim közé, mégis megragadta a fantáziámat. Aszimmetrikus, egyenetlen anyag volt, számos vonzó, és számos zavaró elemmel.
A csapat új,
Mot című albumáról hasonlókat tudok elmondani, mint a három évvel ezelőtti előzményéről, csak ha lehet, az új etappal kapcsolatban még vegyesebbek az érzéseim. Megint adott a leginkább a – szintén olasz –
Sadist munkásságához hasonlítható, európai ízű riffekkel operáló, szellősebb jellegű szintis death metal, nem túl modern, ’90-es évekbeli hangzással, rengeteg érdekes (és néhány elég fura) díszítő elemmel, különleges hangszerekkel, valamint egyéb progresszív ínyencségekkel.
Miért írom azt, hogy vegyesek az érzéseim? Kb. tucatnyi hallgatás után sem igazán barátkoztam meg a produkcióval. Bár időről idére visszatérek az anyaghoz, mert tagadhatatlanul érdekes, ám a dallamai nem ragadtak meg túl mélyen a hallójárataimban, és a zúzdája sem gyakorolt rám zsigeri hatást. Ha gasztonómiai párhuzammal akarok élni, akkor azt mondhatom, hogy olyasmi ez a zene, mint az olasz konyha egyik tengeri herkentyűkkel megbolondított remeke: különleges ízek vannak benne, de azért minden nap nem ennék ilyet…
Ha már különleges ízek, példaként álljon itt néhány olyan momentum, ami egyedivé teszi a Will ‘o’ Wisp muzsikáját. Első és legkézzelfoghatóbb a szokatlan hangszerek alkalmazása (fuvola, hárfa, marimba, hegedű, és még sok egyéb): ezt a vonulatot jól reprezentálja a négyes számú, Rephaim című tétel elszállós középrésze. Operába illő női énekhang és színpadias kántálás – ez bizony a hatos Banquet of Eternity különlegessége. Kifacsart gitár- és szintivinnyogtatás (vagy mi a szösz) – ilyen is van, mégpedig a Those of the Annihilation című dalban. Gépppuskaszerű, zavarba ejtő szünetekkel széttördelt dobfutamok – ez meg az MLKM című szerzemény lesz az album végéről.
A díszítés tehát kellőképpen „étvágygerjesztő”, a progresszióra vevő ember nyálcsorgatva vág neki a tételek habzsolásának, sajnálatos módon azonban a dalok felépítése és az anyag metál oldala nem igazán erős, ami elég rossz szájízt hagy maga után.
Deimos magas, illetve középtónusú, harákoló vokalizálása kétségtelenül egyedi, ám alapvetően nehezen befogadható, mondhatni megosztó hangot jelent.
Paolo Puppo gitárjátéka ötletes, a szólói is hangulatosak, de a sound sokszor elveszi az erejét a munkájának, és a riffelési technikája egy idő után ismétlődőnek hat.
Oinos alapetően korrekt dobolása számomra kissé kiesnek tűnt itt-ott,
Jacopo Rossi basszusjátékára azonban egy rossz szavam sem lehet.
A legnagyobb baj azonban nem a muzsikusok egyéni teljesítményével van, hanem magukkal a dalokkal. Összességében túl rövidek, és sokszor nagyon nincs rendben az ívük, nem igazán sikerült kibontani az egyébként jó ötleteket. Erre tipikus példát jelent a kettes Throne of Mekal és a klipes Hall of Dead Kings. Mindkettő iszonyat nagy sláger lehetne, ha nem zsúfolták volna bele két-két percbe őket. Szerencsére ellenpélda is létezik, a négy perces, korrektül felépített Descending to Sheolban már minden a helyén van, nem véletlen, hogy e kapcsán az album egyik legjobb nótájáról beszélhetünk.
Írott dalszövegek híján (sajnos nem áll rendelkezésemre nyomtatott szövegeket tartalmazó booklet) erősen bajban vagyok a
Mot strófáinak a megfejtésével és minősítésével. Annyira rájöttem, hogy a halál, az elmúlás, a temetkezés, és feltámadás körül forognak a dalok, elsősorban királyokat és egyéb nagy múltú halottakat felemlegetve, de ezen túl nem igazán értékelném a produkció ezen aspektusát. A választott tematikát a tisztes középszernek nevezhető, nem túl szép, nem túl csúnya borító is jól aláhúzza.
Összességében felemásnak tudom értékelni az itáliaiak idei próbálkozását. Jó ötleteik és egyedi hangjuk kétségtelenül van, már csak a hangzásukon kellene polírozni, és a dalaikra kellene kicsit jobban ráfeküdniük. Ha a számaikat alaposabban kibontanák, rögtön magasabb lenne az a fránya pontszám is…
