Presumption
Presumption

 

    Ha az egyéniség rovására is meg, mégis rettentően megkönnyíti egy-egy elemzés megírását, ha a górcső alá vett zenekar egy példakép árnyékában kuporogva tekint rajongásának tárgya felé. Máris lesz összehasonlítási alap, lesz téma azon kívül, hogy miként látta meg a formáció az átkozott nap világát. Ez a segítség rendelkezésemre áll a már régóta kerülgetett Presumption esetében is, mivel olyan űrt kívánnak egyértelműen betölteni, ami azért javára válna a metal világnak.

    Az üresség a legendás Cathedral után maradt szabadon, akik Lee Dorrian vezetésével létrehozták az egyik legszemtelenebb, legpiszkosabb doom metal világot azzal, hogy a megimsételhetetlen Nola feelingjét, a Crowbar súlyosságát pakolták hozzá a tradicionális doomhoz. Tartalmas életútjuk 1989-től egészen 2013-ig terjedt, mely után csak néhány gyengébb projekt maradt meg a végzet vonalánál, melyekről úgy néz ki, vagy jót vagy semmit alapon nyilatkozik a közvélemény. Sajnos leginkább az utóbbi a jellemző. Úgy tűnik, velük együtt búcsút kell vennünk a könnyed, mégis teljesen komolyan vehető mágiától, a stoner felé hajló, de valójában csak laza klasszikus doomtól. Ugyanakkor franciahonban 2007-ben létrejött egy Presumption nevű formáció, akik 2013-ig (minő véletlen) nem is igazán aktiválták magukat, de utána megérezték, hogy eljött az ő idejük. Három Ep megjelentetése után tavaly év vége felé befutott a zenekar nevére hallgató bemutatkozásuk, melynek összetevői meglehetősen hasonlatosak azzal a zöldes, kellemetlenül büdös masszával, ami korábban a Cathedral boszorkányüstjében kavargott. Zenéjük célja a csúcsformában lévő angolok megidézése, valamint némi saját hang keresése is szerencsére. A zenekar érdekessége, hogy tagjainak múltjában leginkább olyan adatokat találni, hogy kikkel zenéltek élőben, mely brigádokat egészítették ki fellépéseik során. Szóval igazi kispados underground arcokkal állunk szemben, akik korábban olyan zenekarok környékén fordultak meg, melyek nevével én is csak felületesen találkoztam pályafutásom alatt (Father Merrin, The Bottle Doom Lazy Band, Wicked Wizard, Obscurité). Mindettől függetlenül első hallgatásra lenyűgözött a banda magabiztossága, hangulatának erőssége, ám az éppen aktuális dömping miatt valamiért mindig kikerültek a látómezőmből. Ma újra találkoztunk, így eljött az ideje, hogy feloldjam azok kínszenvedését, akik már rongyosra hallgatták a The Carnival Bizarre, The Ethereal Mirror, Endtyme lemezeket, mert megérkezett a folytatás. A viszonylag stabil felállással rendelkező Presumption sikerének kulcsa természetesen egy hithű Dorrian klónnak a kezében keresendő, erre a címre pedig nem ismerek jelenleg alkalmasabbat, mint a külsejében Messiah Marcolinra emlékeztető Moomootot, aki a zenekarban a basszusért felel az ének mellett. Az a félelmetes, hogy mestere csak fénykorában volt képes ennyire tökéletesen hozni ezt az egyedi hangfekvést, melyet a francia nemhogy megközelíteni, de még árnyalni is tud azzal, hogy punkos nemtörődömsége, köpködött szövegei gyakran hajlanak át félelmetes kacajba, mormolásba, időnként hörgésbe és még némi károgás szerű brutalitásba is. A változatosságról mellette Adrien és Marvin gondoskodik, akik időnként csorda módra csatlakoznak a Moomoot csaholásához. 

   Az 50 perces végeredmény persze mit sem számítana, ha nem találták volna meg az ehhez szükséges remek hangzást, ami jelentem, sikerült nekik, valamint ha nem lenne rendben a doom második alappillére, a kőkemény meneteléseket nyújtó riffek sokasága. Erről szintén Adrien és Marvin hivatott gondoskodni időnként zavarba ejtően sikeresen, máskor kicsit közelebb a középszerűséghez. A lemez előre haladása, fejlődése is érdekesre sikerült, ugyanis véleményem szerint minél több idő telik el a lejátszó gomb megnyomása után, annál jobban működik az anyag. A nyitó Pale Blue Horses, Atomic Fear és Midnight Suffering pusztán a nosztalgia faktorra támaszkodva tartott a produkció közelében, majd a zenekarnál átbillent valami a kreativitás irányába és pofán vágtak egy olyan doom metal monolittal, mint a Dr. Satan, amelyre a Cathedral is büszke lenne.
 

    A rövid és teljesen felesleges Nomen Est Omen után azonnal felállt a szőr a karomon, amikor megláttam, hogy 9 perc vár rám a Red Death képében, ami Vincent Price rég hallott hangjának bejátszásával kezdődött (Witchfinder General c. 1968-as film jelenete, melyből merítettek az angol fenegyerekek is Hopkins című számukban, valamint erről a filmről kapta nevét a heavy/doom legenda). Nem okozott csalódást ez a dal sem, ahogy korábban írtam, a helyzet egyre jobbá vált az előre haladással. A korai Cathedral pincébe illő mormogása és megidézése után a slágeresebb oldal kerül terítékre a Deadly Barrels segítségével, majd újabb gigantikus sötétség zúdul ránk a címadó dal segítségével. Mivel a srácok nagyon elkapták a ritmust, ezért nem is álltak meg itt, így került még bónuszként megjelölve a Sand Witch című tétel, amit egyébként is bűn lett volna lehagyni a végeredményről. 
    Szóval egész jó próbálkozás ez a Cathedral pótlására, ami még időnként önálló hangulattal, ötletekkel is rendelkezik. Az egyetlen gond, hogy még nem forrtak ki teljesen a dalok, nem mindig alkotnak megbízható egységet, de egyértelműen jó irányba halad a zenekar, amit érdemes megismerni. A kiadvány teljes egészében meghallgatható a csapat bandcamp oldalán.