Monstrosity
The Passage of Existence

 

    Az amerikai Monstrosity elég későn, 2003-as Rise To Power lemezével került képbe nálam jó néhány évvel ezelőtt, mely kiadvány egy megbízható, profi, de akkori közegéből nem túl kiugró banda benyomását keltette bennem. Későbbi időutazásaim során bukkantam rá ismét a zenekar nevére és döbbentem rá, hogy ezek az arcok ott vannak a kezdetek óta a színtéren és bizony odatették magukat már több alkalommal is, death metal ikonként pedig kifejezetten kijár nekik a tisztelet. Nem lehet ez másképp friss, The Passage Of Existence című lemezük esetében sem, főleg, hogy a veteránok néhány témával lazán elsimítják egy magam fajta puhány szájáról az esetleges fintort vagy gúnyos vigyort. 11 évvel ezelőtt kiadott Spiritual Apocalypse című lemezük fogadtatása elég közömbös volt, talán először a történetük során ők sem lehettek elégedettek a végeredménnyel, ezért példa értékű lépésre szánták el magukat: pihenni mentek, valamint külön utakon tevékenykedtek. Mentségükre legyen, hogy szerintem az is jó lemez lett, pusztán nem klasszikus. Természetesen egy ilyen kaliberű bandának a tagjai nem a helyi kocsmákban mulatják az idejüket romantikus slágerek felidézésével egy szál gitárral a nyakukban, hiszen egy death metal rajongó heveny nyáladzásba kezdhet pusztán a zenekarok listájától, ahol korábban megfordultak, vagy jelenleg is játszanak. A teljesség igénye nélkül találkozhatunk a legendás Atheist nevével, de ismerősen csenghet a Deicide, Obituary, Malevolent Creation, Terrorizer, Chaos Inception név is egyeseknek. Valamint onnan is ismerheti valaki a zenekart, hogy az ő kötelékükben kezdte el hangszálainak csiszolgatását George „Corpsegrinder” Fisher, aki aztán 96-ban a Mercedesből átült a Ferrariba, vagyis egy másik nagyágyúhoz, a Cannibal Corpse brigádjához csatlakozott. A Monstrosity talán nem olyan termékeny, mint a kannibálok hada, de a minőségből és elkötelezettségből lassan 30 éve jelesre vizsgázik. 
 

    Tehát pihenés, valamint néhány nyilatkozatból következtetve direkt gyúrás a visszatérésre az, ami megelőzte a hatodik nagylemezt. Ennek eredménye a csúcsra járatott profizmus elszántsággal és hidegvérrel keverve, melynek nem iszakad vége az órát megközelítő játékidő alatt sem. Nem egy megszokott hossz ez egy death metal lemez esetében, mégsem panaszkodhatunk, mert aki szereti a cikkben emlegetett bandákat, szereti a 90-es évek hangulatát, az örömét leli majd a teljes anyagban. A Monstrosity nem egy zenekar, hanem az egész évtized esszenciáját szedte össze a végeredményre hosszabb, rövidebb dalok keretein belül és ezekbe nem piszkít bele sem thrash, sem black metal, nincs jelentősebb progresszió, túlzott nosztalgia vagy modernkedés, csak a félelmetesen tiszta halálfém.
    Innentől kezdve már csak korosztály, zenei irányultság kérdése, hogy kinek mennyire nyeri el tetszését ez a korong, amibe belekötni nem egyszerű feladat. Mondhatnánk, hogy nagyon hosszú, de egy rajongónak, aki ilyen lemezre várt évek óta ez sem lehet negatívum, főleg, ha a teljesen egységes színvonalat nézzük. A Matt Barnes, Mark English gitáros duó olyan megfeszített húrokat penget, amitől akaratlanul is ökölbe szorul a kezünk és hamarosan összhangba kerülnek teljes izomrendszerünkkel, Lee Harris dobos zseniális robbanásokkal kényeztet minket, ahogy a banda indulása óta ezt már megszokhattuk. Michael Poggione basszer is régi motorosnak számít már, aki szintén megkapja a maga pillanatait és játékával sokat tesz hozzá az anyag pusztító lüktetéséhez. 
 

    A démoni seregek és angyalok csatája a Cosmic Pandemia című dallal veszi kezdetét, amely rögtön magasra emeli a floridai death metalt mozgató harag és gépies kíméletlenség zászlaját, Mike változatos, ugyanakkor jól érthető hörgéssel indítja el a sötét próféciák hirdetését. Kaotikus, időnként pedig dallamokat is megengedő gitárszólókat is kapunk bőven a megfelelő pillanatban, de pihenésre csak nagyon ritkán kapunk lehetőséget ebben a megállíthatatlan forgatagban. A lassabb megoldások is minimum félelmetesek, mint például a Kindom Of Fire esetében található akusztikus lebegés. A rövidebb, gyilkos dalok mellett néhány hosszabb szerzemény is került a lemezre, mint az album közepére súlyként helyezett The Proselygeist és Maelstrom, ahol fifikásabb, modernebb tekeréseket is megengedtek maguknak, valamint a záró Slaves To The Everone. Ez utóbbi változatossága miatt, az Eternal Void pedig brutalitása miatt lett a kedvencem. A szerzeményeket egyébként Bvllmetalrart (Timbul Cahyono) grafikus munkája rejti el a kíváncsi szemek elől, amivel nem vagyok túl elégedett. Komolytalan ez a túlzottan színes és agyoneffektezett logó és az elsőre mutatósnak tűnő festmény alaposabban szemügyre véve elég gagyi. 
    Ettől függetlenül a hagyományos death metal kedvelőinek a The Passage Of Existence természetesen kötelező hallgatni való ebben az évben az amúgy is erős felhozatal mellett, mert ismét öreg rókák vették fel a kesztyűt a nosztalgiázni vágyó fiatalok mellett és mindezt példamutatóan, tekintélyt parancsolóan.