Malevolent Creation
The 13th Beast

    Kissé megkésve, de teljes erővel ért el az ezredfordulón a keményebb zenék imádata, amikoris szinte kimerülhetetlen kincstárként vetettem rá magam a 90-es évek elején megjelent death metal termésre. Furcsa is lett volna a megjelenési idejük környékén ezekre a cuccokra headbengelni, mivel Ági óvónéni és később a szintén Ági ági névre hallgató tanítónéni minden bizonnyal tanácstalanná váló tekintettel követte volna a fejlődésemet. Azonban megszabadulva az általános iskola rabigájából, kollégistaként valamelyest saját magamra utalva volt lehetőségem a máig tartó felfedezőút megkezdésére, mely olyan sötét barlangokba és mélységekbe is elvezetett eddig utam során, melyekről egy pornósztár nem is álmodozhat. Máig tartó emlék például, amikor bármiféle előismeret nélkül leugrottunk a hasonló éhséggel megáldott haverokkal a közeli kis pinceboltba, ahol pólók és CD-k, kazetták sokasága rontott nekünk teljesen ismeretlennek ható feliratokkal és zenekari logókkal. Volt, hogy összedobtuk a pénzünket, kiszúrtuk a legelvetemültebbnek tűnő anyagot és leteszteltük az szobáinkban összetákolt hangcuccok (valamint a szomszédos szobák lakóinak) tűrőképességét. Így esett a választásunk a Malevolent Creation Retribution című lemezére, melyről ma már biztosan kijelenthetem, hogy a floridai death metalt tanító iskolák egyik alapvető követelménye, mint követendő példa.   Akkoriban azonban csak abban értettünk egyet, hogy az anyag rohadt jól szól és az általunk támasztott követelményeknek tökéletesen megfelel.
   

   
    Lassan eltelik 20 év és ezek az emlékek mégis igen elevenen élnek, akárcsak a lemez, sőt, az egész munkásság, ami Malevolent Creation név alatt azóta is töretlen, szerintem még minőségében is. Kisebb hullámvölgyek akadtak ugyan a banda életében, ami nem is meglepő a számtalan tagcsere mellett, de félvállról vett death metal anyagot még véletlenül sem szabadítottak a világra, csak ha úgy érezték, hogy a pusztítás garantált. Az ilyen őskori mamutok nemcsak szeretik, vagy játsszák, ennyi idő után már a sejtjeikben érzik az extrémitásnak ezt a zenei megnyilvánulását, amit a fiatalok másolhatnak hitelesen, előadhatnak ügyesen, de mégis némi hátrányban maradnak. Az utóbbi időben sok nagy név győzött meg arról, hogy még mindig van bennük puskapor és felveszik a versenyt bárkivel, ez alól nem kivétel az amerikai csapat se. Töretlen lendület és az örökké tartó metal jegyében fogant meg, emberi tragédiák közepette a 13-ik Malevolent Creation album, melyen igazából már csak egyedül Phil Fasciana mondható eredeti tagnak, aki 1987 (!) óta hű ehhez a névhez. Rengeteg legenda született meg körülötte és sajnos hunyt is el, mint legutóbb a banda vissza-vissza térő nyughatatlan énekese, ős tagja, Brett Hoffmann. Megfordultak már a csapatban Cannibal Corpse, Suffocation, Incantation, Monstrosity és Solstice tagok, csak hogy a krémjét említsük, mert egyébként a lista nagyon hosszadalmasra nyúlna.
 

    Hoffmann halálával akár a sírba is szállhatott volna a név, ha Phil nem áll két lábbal a földön és szervezi újra a bandát. Nagy zenészeket nagyokkal pótolt, akikkel komoly távolságokat győztek le a modern technika segítségével, hogy ismét egy pusztítő death metal lemezt szabadítsanak a világra. Ennek eredménye most a 2015-ös Dead Man’s Path méltó utódja, a The 13th Beast. A friss vérrel itatott, magának a borítón is helyet követelő szörnyeteg renkívül termékenynek bizonyult, ugyanis majd 50 perces iskolapéldát kapunk modern hangzással ellátott, old school death metalból. Az új produkció felfedezettje kétség kívül Lee Wollenschlaeger énekes lesz, aki az ezredforduló környékén szerpelt pár underground death bandában, de ezen kívül nem sokat hallhattunk róla. Tökéletes utódja Brettnek, hörgése meggyőző és erőteljes, ugyanakkor könnyen érthető, a műfaj engedte szűkösebb keretek között pedig igazán fenséges, amit a torkával művel. Nem olyan „szemtelen, nemtörődöm”, mint elődjéé, így a lemez tisztaságát szerintem az ő karizmájához húzták fel, mivel a Malevolent Creation most igazán polírozottan szól. A háttérben záporoznak Phil jobbnál jobb témái, melyekről azért mondjuk ki, sok újdonságot már nem hordoznak magukban, de a fonalat elkapva lehetetlen nem élvezni. A dobok mögé beültetett Philip Cancilla is akkor harcolt a zsírkrétáért az óvodában, amikor én, így szintén üdítőleg hat az anyagra lendületével, főleg, hogy az eddig a neve mellé illeszthető bandákban túlnyomórészt grindcore előadókat találhatunk. Remek váltásokkal, pörgetésekkel görgeti az időnként mázsás, máskor géppuskalövedékként ránk zúduló zenei monstrumot. A pattogó basszusért felelős Josh Gibbs is hasonló korosztályt képvisel, szintén megfordult grindcore bandákban, de úgy néz ki, az ő szívéhez a thrash állhat valamivel közelebb. Ugyan nagylemezt még nem adott ki velük, de jó ideje a thrash/death legendaként számon tartott Solstice sorait erősíti már évek óta, ahonnan valószínűleg az egykori Malevolent dobos, Alex Marquez ajánlotta be…
 

    Nem érezni tehát kényszerűséget, kapkodást a pótlásokat illetően, hiszen Phil ebben már sok rutint szerzett, így a banda zenéje tényleg ott folytatódik, ahol néhány éve abbamaradt. Az ezúttal is bivaly megszólalért szokás szerint Dan Swanö tehető felelőssé, de még borító terén sincs nagy változás, hiszen ezúttal is German Latorres munkáját láthatjuk (véleményem szerint ezúttal sokkal pofásabb lett, mint négy éve, de ha nem ismerném a bandát, nem ezzel vonzana magához). A végeredmény pedig most is méltó a Malevolent Creation névre, mivel már az első hallgatásnál azzá az ugráló, minden igát lerázó taknyos kölyökké váltam, aki összemosolygott a haverokkal, hogy ezzel a lemezzel jó üzletet kötöttünk és valószínűleg örök barátságot…
    Az sem maradhat azért szó nélkül, hogy továbbra sem értem ezeknek a manapság is aktív csapatoknak azon tendenciáját, hogy nagyon hosszú lemezeket készítenek. Az ilyen intenzitás hamar leszívja a hallgató energiáit, legyen az akármilyen színvonalú. Ennek, de leginkább az aktuális helyzetemnek, hangulatomnak köszönhetően hol az album elejét, hol a közepét, máskor pedig a záró tételeket éreztem lehengerlőnek. A játékidő olyan érzést kelt, mintha a világ legdrágább éttermében fogyaszthatnánk a legnemesebb, legfinomabb ételt, de mindennap, heteken keresztül… Ez a hossz keltheti az elmében azt az illúziót, röpke gondolatot, hogy a The 13th Beast unalmas, amit néhány pont levonásával azért büntetek és bizitosan megosztja majd valamelyest a zenekar rajognóit is. Egy ilyen múltú csapattól bolond az, aki megújulást vár, főleg death metal terén, így a rajongóknak jól jön majd nosztalgiázni ez a lemez így év elején, esetleg pumpálhatja az adrenalint a konditeremben, de a megújulás továbbra is a fiatalok feladata marad…