Ha van műfaj, amit nagyon megszorítanak a korlátai és a rajongói összetétele, az minden bizonnyal a thrash metal, melynek ugyan volt másod és harmadvirágzása, de olyan jelentősége és népszerűsége valószínűleg már sosem lesz, mint a 80-as években. Ettől függetlenül sok lelkes fiatal banda ragad gitárt és áldoz a hagyományok oltárán, a műfaji keveredések csekély lehetősége miatt pedig legtöbbször a jól bevált formulákat próbálják meg izgalmasan tálalni. Egy Slayer, Metallica, Sepultura, Megadeath után azonban nehéz újat alkotniuk, egyetlen lehetőségkén a frissesség hatását keltő, jól megírt dalok maradnak, ami viszont nem is olyan egyszerű feladat. Ezzel próbálkozott meg a chilei négyesfogat, a Critical Defiance bemutatkozó anyagán, szerencsére sokkal több sikerrel, mint sok pályatársuk. A zenekar tagjai korábban a The Agressor és Trascendencia keretein belül kezdtek el csiszolódni, a Criticalt pedig 2013-ban jegyezték fel, mint hivatalos bandát. A debütálásra két demóval és egy split lemezzel gyúrtak rá az évek alatt, most pedig büszkén emelhetik a magasba Misconception című pusztító dalcsokrukat egy tipikusnak mondható, de mutatós borító kíséretében. Különösen tetszik a zenekar hozzáállása a műfajhoz, mivel nem retró anyagot vagy tisztelgést készítettek el a rajongóknak, hanem egy veszettül megszólaló, modern anyagot, amit dalainak, témáinak minősége okán bátran oda tehetünk régi kedvenceink mellé a polcon. Nincsenek különböző műfaji behatások, csak nagyon okosan megírt és nagyszerűen előadott thrash metal aprítások bármiféle sallang nélkül. Hozzáállásban leginkább a Slayer féle fékezhetetlenség és agresszió jellemző rájuk, mivel a megjegyezhető, gyakran monumentalitást sugárzó témák könnyedén simulnak bele a megállíthatatlan gépezetbe, ami változatos tempókkal, az őrület szintjeinek meglátogatásával kényeztet minket közel 40 percen keresztül. Nem mostanában hallottam olyan thrash lemezt, amit ne kezdtem el volna unni néhány dal után, úgyhogy ez nem kis teljesítmény.
Az átlagosan 5 perc környékén mozgó dalok tökéletesen kihasználják a lehetőségeiket, nincsenek túlnyújtva és pont addig pakolták tele tűzzel, ameddig érdekesek tudnak maradni. Kezdésnek mindjárt itt van a hosszú instrumentális felvezetővel rendelkező Desert Ways, amiben a két Felipe (Espinoza és Alvarado) olyan gitártémákat tolnak az arcunkba, melyek hiába tűnnek ismerősnek, Nicolas dobjátékával és Ignacio basszusával körítve lehetetlen nem megropogtatni rá a nyakcsigolyákat és nagyterpeszben arról álmodozni, hogy velük együtt tépjük a húrokat. Gépies, pusztító riffek váltogatják egymást a az idegszálakat megpendítő, mégis valós jelentőséggel bíró szólókkal, nem szégyellnek időnként visszalassulni sem, hogy aztán az újabb kegyetlen roham végképp ledöntsön a lábunkról. A pesszimista jövőképet Felipe Alvarado ordítja a képünkbe nagyon egyszerű, nyers, de bőven meggyőző hanjával, ami szintén a Slayer vonalához áll közelebb, énekét pedig természetesen gyakran kiegészítik a jól ismert csordavokálok is. Időnként a két gitáros játéka, amikor dallamosabb irányba merészkedik, akkor az Iron Maiden nagyívűségét is eszembe szokta juttatta, de azért ne gondoljunk túl sok egyezésre. Ilyen gitártémával keszdődik például a Punished Existence, mielőtt elgurul a gyógyszer és ismét úgy rúgja ránk az ajtót, mint kábszeres brigádra a TEK-esek. Az instrumentális, könnyedebb lélegzetvételű 507 című tételre sem panaszkodhatunk, mivel pont akkor csillapít egy kicsit a dühkitöréseken, amikorra azok kezdenének fárasztóak lenni és ezzel fel is készít minket a lemez második felére, ami a rövid, de hatásos mészárlás mintapéldányával, a What About You-val kezdődik. Napjaink thrash metaljának és a múltnak ez egy tökéletes kombinációja, bármiféle mellébeszélés nélkül. A kiadvány leghosszabb, 7 perces tétele, az Onset követi, ami számomra a lemez igazi csúcspontja. A megnövekedett játékidő komplexebb témákat hoz magával, de semmivel sem kevesebb agressziót. Lüktetéséből az Arise korszakos Sepultura ösztönössége kacsint vissza ránk, Ignacio nagyon jól hallható basszus futamai pedig igazi csemegének hatnak. Piszok jó dal lett a Pursuit Of Chaos is, ahol a gitárszólók viszik a prímet, a zárásként előadott címadó tétel pedig méltó búcsú a hallgatóságtól, akik jobb esetben már indítják is előről az anyagot…
Csípem a jó thrash metal lemezeket, ugyanakkor ritkán sikerül olyanokba belefutni, amelynek nincs manapság tucat hatása. A Critical Defiance sem lép túl a behatároltság árnyékán, de tudásuk és dalszerzési képességük terén méltó utódainak tarthatja őket bármelyik legendás csapat. Meggyőző ének, zene és hangulat várja a műfaj rajongóit a teljes játékidőn keresztül, sőt, nekem egyelőre jobban tetszik a Misconception, mint a thrash veterán Exumer új lemeze, ami egyébként szintén nem egy utolsó hallgatni való…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.