Mystic Prophecy
Never Ending
Jó szokásomhoz híven az album ismertetése előtt meglátogattam a csapat honlapját. Nos, egy három lemezt megért bandának szerintem lassan már illenék odafigyelni az önpromótáló dolgokra, például a honlap külcsínére. Meg kell mondanom, ritkán látni ennyire amatőr honlapot, ennyire amatőr fotókkal. Szinte hangosan kacagtam, amikor egy-egy menüt megnyitottam. A belépő főoldal is elég szegényes volt, de azt hittem, hogy „véletlenül” ott maradt :-). Bevezetőnek talán ennyit.
A 2001-es Vengeance (metal-observer 9,5/10-re értékelte!!!) és a 2003-as Regressus (ezt meg 9/10-re) 2004 októberében kijött a Never Ending album. A banda két motorja az énekes Dimitris Liapakis (Valleys’s Eve) és a gitárőrült Gus G. (Dream Evil, Nightrage, Firewind). A basszust az ex-Stormwitch basszer, Martin Albrecht kezeli, míg a dobot Dennis Ekdahl (Raise Hell). Tehát nem mondhatni, hogy a számomra eddig ismeretlen bandát csupa fiatal lázadó tini tartaná életben.
Az albumot a Burning Bridges nyitja, amire klipp is készült. Már az első dallamoknál mindenki biztos lehet, hogy nem lesz itt semmi zsákbamacska. Ez itt kérem tiszta Euro-metal. Minden komolyabb matekozás nélkül. A szám mintha valami ezer éves, ősi, milliószor lejátszott dallammal kezdődne. Igazából azt olvastam a banda honlapján, hogy a koncepciójuk pontosan a 80/90-es évek heavy metalja, kicsit modernizálva. Számomra ebből a számból a modernizálást a király dobtémák és a néhol bedurvított alap metal riffek adták. De amúgy rendben volt a szám.
Második tétel: Time will tell. Hát ez valami atomerős thrash témával indul. Nem értem miért nem ez volt a nyitónóta. Mintha csak az Arch Enemy-t hallanám. Nos, ezt már nehéz összeegyeztetni az old-school-heavy-metal-al. Aztán persze amint belép az ének, már kicsit könnyebben beleágyazható a stílusba, de akkor is elég kemény marad végig. A dobot nagyon megdícsérném – persze a hangzása az valami trágya, de hát ugye ez csak pénz kérdése. A srác eszelősen üt néha, ami nagyon feldobja ezt az ódon műfajt. Az igazat megvallva jobban szeretnék az elkövetkezőkben hasonló számokat hallani, amivel lassan áttolódnánk a power metal felé. Néhol még Evergrey-es dolgokat fedeztem fel, de csak haloványan. Lehet, hogy az énekes kissé karcos hangja teszi ezt. Old shool-tól eltérően nem akarja leénekelni a csillagokat, inkább középfekvésben, vagy mélyen énekel, de erőteljesen, férfiasan. Szóval nem kislányosan, mint néha Fabio mester az olasz zenekarból 🙂
Harmadik tétel: Under a Darkened Sun. Örömmel realizáltam, hogy a zenekar ennél a számnál is megmaradt a keményebb hangvételnél, bár a vokálon erősen éreztem némi Dream Evil-es párhuzamot. Ez a szám is erősen kezd, egyértelműen letérve a heavy metal ösvényéről, valami keményebb felé hajózva. Igazából csak a refrén miatt hozható kapcsolatba a csapat az említett régi stílussal. Amit esetleg hiányolnék, az a kórus. Kifejezetten jót tenne a számnak – és a többi tételnek is – , ha esetleg nem rémülne meg a zenekar a vokálban alkalmazandó többszólamos megoldásoktól.
Következő tétel, Dust of Evil. Ez egy kissé meggondoltabb, komótosabb középtempó. Talán itt egy kicsit jobban kiereszti a hangját Liapakis úr, de itt is hiányoznak nekem a vokálok. A szoló előtti rész megint csak keményebb megfogalmazást kapott, ami számomra egyre vonzóbbá teszi a zenekart. Kicsit mondjuk meg is rettentem, amikor a honlapon a biográfiában azt olvastam, hogy szeretnék betölteni az old-shoolban tapasztalható lyukakat, de szerencsére ezt én itt nem érzem. Ez annál jóval keményebb.
Ugyan úgy, ahogy a következő tétel, az In Hell-is. Pörgős, kemény, tuti dobbal megspékelve, ütős refrénnel – sajna vokál nélkül. Itt néha, mintha a Primar Fear neve ugrana be egy-egy témánál.
Kötelező líra következik, amit a Never Surrender testesít meg. A szám elején heroikus(-nak szánt) gitármelódiák gyönyörködtetik az ember füleit. Lehet szólni az asszonynak – ez itt a lassuzás ideje :-). Persze elkerülhetetlen, hogy a refrénre bejöjjön a torzított gitár, így ez eléggé kiszámítható. Ugye refrén végére a gitár megint kiszáll…ezt már mindenki hallotta ezerszer. Ez a tétel megítélésem szerint felesleges. Persze lehet, hogy csak azért, mert nem túlzottan rajongok a hasonló lírai tételekért.
Érdekességként megemlítenék még egy tételt, ez pedig a When I am falling. Itt mintha még progresszív elemeket is felfedezni vélnék. No, véleményem szerint az ehhez hasonló témáktől lehetne a Mystyc Prophecy teljesen egyéni.
Úgy érzem a zenekar jó úton jár; nem koppint egy az egybe, és keresi a sajátos ízt. Megismerkedhettem egy pörgős kis zenekarral, ami talán egy kicsit hozzátehet a hevay metal átfogalmazásához. Azzal, hogy tradicionális zenéjüket egy kissé durvább alapokra ágyazták, kellőképpen fel tudták kelteni az érdeklődésemet, és valóban szórakoztattak az alatt az idő alatt, amíg a zenéjük szólt. Kellhet ennél több? Igen, kellhet. Remélem a következő albumuknál elegendő anyagi eszközzel rendelkeznek majd, és mindent elsöprő hangzással térhetnek majd vissza (ami legfőképp a dobra férne rá), mert ez így egy kicsit gyengusz volt. Zeneileg szerintem minden ok volt, egyedül a vokáltémákat támogattam volna meg némi sakálvokállal a háttérben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.