Silent Force
Worlds Apart

(Noise Records • 2004)

Philosopher

2005. október 3.

0

Pontszám

8

Most, hogy a Stratovarius (tecc?)halott, a Hammerfall még lemez előtt van, a Judas Priest is csak készül a nagy dobásra – lássuk csak, ki van még… – a Cage-ről mostanában nem hallani, épp ideje volt már, hogy kijöjjön egy tiszta-fém szívű társaság egy új albummal. Sőt, ismerve az érdekes nevű előző albumot (Infatuator ???), már nagyon vártam a társaságtól, hogy életjelet adjon magáról. Az előző albumot is valahogy úgy definiáltam magamban, hogy érzelemdús, Priest felé hajló, király metal.

Az elöbb már említett Infatuator album óta sajna már három év telt el, tehát volt ideje bőven DC Cooper-nek (ex-Royal Hunt) és Alex Beyrodt-nak (ex-Primal Fear), hogy valami nagyon jót tegyenek a metal iránt fogékony hallgatóságnak.

Az album a Ride the Storm-al indul, amit szerencsére nem előz meg százhuszonnyolc perces intró, épp csak egy rövidke kis étvágygerjesztő, és egy erősen magyar népzenére asszociáló bevezető – nekem mindenesetre valami népzene ugrott be. Mihelyst beindul a szám, DC Cooper mester hangját hallhatjuk több szólamba, ami nagyban meghatározza a Silent Force zenéjét. Ügyesen operálnak a többszólamú részekkel. Engem ez fogott meg az előző albumon is, tehát eddig semmi sem tér el az elvárhatótól – szerencsére.

A második tétel, a számítógépes játékosok körében bizonyára ismerős „No one lives forever“címmel született. Ez a szám pedig teljesen old school heavy metal, úgy, ahogy csak a nagyok tudják. Bátran állíthatom, hogy ez egy nagyon fogós, rajongótoborzó számocska. Van itt minden, amit a műfaj megkíván: énekes kiállás, oooh-zás, fogós, nem túl agyas szóló, biztos nagy kedvenc lesz koncerteken.

A következő tétel, a “Hold on” az egyik személyes kedvencem az albumról. Talán azért mert némi keleties feelinget véltem felvedezni benne. Valamiért döglök én ezekért a témákért. A szám elején minimal zene szól, inkább csak Cooper mester hangja viszi a szám ezen részét. Amikor pedig belépnek a riffek, akkor eléggé felemelő érzéseket keltenek bennem. Egyedül a refrénnel nem vagyok kibékülve. Ilyen tuti kis számnak igazán rittyenthettek volna valami heroikus refrént.

Negyedik tétel: “Once again”. Ez a szám, ha profin lett volna megírva, akár Masterplan is lehetne. Itt fordított a helyzet, a versékkel van gondom, de a refrének meg tutik. Hát ugye szokták mondani, hogy semmi sem lehet tökéletes :-). Most már a negyedik tételnél tartunk, és még mindig nem hallottam egy szélsebes számot sem. Ez egy kicsit hiányzik. Mondjuk ettől függetlenül eddig nagyon hangulatos.

“Master of my destiny” – dögös kis dzsi-dzsi-vel, okos kis szólóval kezdünk. Aztán a reszelésre Cooper mester énekelget. Szellősen megkomponált számocska ez is. Kihasználva a hagszerek hagyta üres helyet, Cooper-nek van lehetősége “többszólamozni”. Kissé negatív érzéseket kelt bennem az album, olyan “beletörődöm” hangulatot. Nincs az az érzésem, hogy “most aztán nekimegyek még akár egy predátornak is”, hanem inkáb “jó ez így, ahogy van, bassza meg mindenki” érzést kelt bennem.

Na végre! Kiáltottam fel (elhamarkodottan), amikor meghallottam Heroes tétel kezdetét. Így kell ezt csinálni! Csak azzal van a baj, hogy nem ezt érzem a szám végéig. A szám felénél ez a tétel is megmarad középtempósnak, nem tépi szét az arcomat. Bár ettől függetlenül, ez is nagyon jó kis számocska, csak hát itt van hétfő reggel, melózni kell, meg tele vagyok gondokkal – inkább valami pörgést kérnék, nem ilyen középtempósodást. A szóló elötti kiállás viszont nagyon tutira sikeredett.

Aztán a következő tétel, a “Death Comes In Disguise” már azért tempósabb. Itt lehet talán először hallani Cooper mestertől sikolyokat, amit már majdnem hiányoltam. Lendületes számocsak, ilyenből kellett volna még egypár. A következő “Merry Minstrel” kicsi Malmsteen szerü gityózással kezdődik, amit sejtelmesen megírt versék követnek – szigorúan középtempóban.

Aztán jön persze a kötelező lira (Spread Your Wings), gyermekszavalással a szám elején, utánna pedig egy kissé mélyebb hangfekvésű szám (Iron Hand), ahol meggyőződhetünk róla, hogy Cooper nem csak a magasabb tartományban tud felejthetetlent alkotni, de pince szinten is jól nyomja. Jobban ki is emeli a magas részeket, ha így mélyről indul.

A “Heart Attack” megint egy gyorsabb tétel, kedves hanglejtésű versével, bár a szám kissé tölteléktételnek tűnik. Itt sem a refrént, sem a szimpla versszakokat nem érzem elég jónak egy lemezre. A szám eleje is kísértetiesen hasonlít (felfogásban) a Heroes-hez.

Majd az utolsó tétel, a címadó Worlds Apart, ugyancsak malmsteeni virtuozgatással indít, de sajna ez is leáll rögtön az elején, hogy a középtempóba zuhanjon. A számon csak a refrén segített, bár mintha már ezt is elénekelték volna már ezen az albumon.

Összegzés: az album szerintem egy erősen hangulati heavy-metal lemez. Én nem tudnám bármikor feltenni, mert erősen ragaszkodik a középtempókhoz, és csak ritkán és rövid ideig tartózkodik a gyorsabb tartományokban, ezen kívül pedig nem érzek semmi pozitív sugárzást, ami pedig mindenképpen jó lenne. Az biztos, hogy refrént nagyon tudnak írni, és Cooper mester is rendesen odatette magát, de néhol olyan érzéseim támadtak, hogy nem voltak még kész ezek a számok. Talán túl hosszú volt a három eves kihagyás, és a kiadó már baszogatta őket egy új lemez miatt…nem lehet tudni. Talán az előző albumuk kicsit egységesebb volt.