Tarot
Suffer Our Pleasures
A Tarot nevű együttest a finn Hietala testvérek alapították a 80-as évek elején, Purgatory néven (Marco Hietala – bass/vocals, Zachary Hietala -guitars),. Mivel ilyen névvel már létezett együttes, 1986-ban már Tarotként adták ki első lemezüket. A kilencvenes években két évente dobták ki albumaikat, főleg Japánban váltak népszerűvé, ahol első koncertlemezüket is készítették. A csapat igazi motorja Marco, aki a lemezek és turné közti szünetekben is aktív maradt, előbb a Conquest-ben , majd a Sinergy-ben játszott. 2002-ben aztán csatlakozott a Nightwish-hez is, mely igazán ismertté tette a nevét. Nem nagy hangterjedelme, de sajátos orgánuma jól kiegészítette Tarja operás éneklését.
A 2003-ban kiadott Tarot lemeztől azonban senki ne várjon skandináv, klasszikus alapokon nyugvó heavy metált. Vérbeli, amerikai, angolszász típusú power ez, dögös, feszes alapokon, s talán csak a refrének dallamossága jelzi, hogy Marcora azért nem maradt hatástalan a Nightwish-i dallamorgia.
Az első szám kezdőriffje kissé emlékeztet a Nightwish Wish I had an angel számának riffjére, de aztán megszűnik minden közös, jön a kiabálós refrén, mely úgy érzem, kissé kidolgozatlan maradt, így a döngölést nincs, ami ellensúlyozza. Közepes power szám, talán csak a bika hangzás emeli ki a nagy átlagból.
A második szám hasonló tempóban indul, a kemény riff alatt ott prüttyög a szinti, mely finoman kíséri a bika ritmusszekciót. Itt már jobb a refrén, engem kissé a német Angel Dustra emlékeztet itt a zenekar, annak vannak ilyen belassulós refrénjei.
A Rider of the last day a leghosszabb szám a lemezen, mi más lehetne, mint egy lassú power lírai, kissé elszállós, spanglis verzével, dallamos refrénnel. A füstös hangulatot jól kiemeli a szinti, csak Marco hangja nem eléggé „ködös”.
A Follow the blind-al visszajön a dühös középtempó. Ebben a számban kiszólózhatja magát a gitáros is, a szóló után jön a belassulás, majd ismét a refrén, mely nem igazán hagyott nyomot bennem.
Az Undead son úgy kezdődik, mint valami Hammerfall szám, talán ez a legdallamosabb szám a lemezen, olyan, mint valami betorzított, kiabálósra vett Europe nóta. Nem rossz.
Az Of Time of dust kissé a Black Sabbath Tony Iommy-s korszakának epikus liráira emlékeztet, ez a másik lassú nóta a lemezen. A hosszú gitárszólók mellett itt énekel legjobban Marco.
És innentől a lemez színvonala szerintem hatalmasat ugrik, a következő négy szám az egyik kedvenc lemezemmé tette az albumot.
A From the void modern riffel nyit, melyre érkezik a dallamos verze, majd a még dallamosabb refrén, melyhez foghatót a keményebb műfajban talán csak a Soilwork legutóbbi albumán hallottam. Szinte első hallásra beleragad a fülbe, hogy aztán arra késztesse az embert, hogy együtt üvöltse az énekessel.
A Convulsions szintén modern riffel nyit, melyre egy kis keleties beütésű verze jön, aztán robban a kiabálós refrén, hasonlóan remek, mint az előző számban. A dal közepén egy kis basszusszóló fokozza a kedélyeket, hogy aztán ismét a refrén szóljon.
A From the shadows egy gyors countrys szólóval nyit, majd a tempó marad, csak elektronikussá válik a hangzás, és ismét pazar refrén következik, komolyan, mintha csak nekem írták volna A szintiszóló remekül illleszkedik bele a dalba, a vokál pedig biztos háttértámogatást ad Marco szőrös hangjának.
A Painless bluesos-akusztikus levezetéssel indul, majd a főszerep a szintié, több nincs is a dalban, inkább egy nyugodt utószónak érzem a számot, mint teljes értékű számnak.
Összefoglalva: a Tarot egy élvezhető, könnyen befogadható US Power albumot alkotott, melyet főleg a lemez második fele dob fel, itt olyan szerzemények kaptak helyet, melyeket a Sláger Rádió is nyugodtan játszhatna, ha beleférne a koncepcióba. Mivel azért becsúszott egy-két tölteléknóta is, így csak 9 pont, ám szemem ott lesz a bandán, kíváncsian várom jövőbeli munkáikat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.