Subscribe
Stuck Progress to Moon

(EDGE records • 2007)

Győr Sándor

2007. november 26.

0

Pontszám

9

Az első Subscribe lemez, a 2004-es Sanity Has Left The Building valahogy elszaladt mellettem. Párszor meghallgattam, de igazán mély benyomást nem tett rám. Koncerten sem futottam össze a srácokkal, így az élő teljesítményükkel kapcsolatban sem voltam képben (legalábbis saját tapasztalatom nem volt). Viszont jókat hallottam Róluk az egyik legjobb haveromtól.
Aztán megérkezett az új mű, a Stuck Progress To Moon és elsőre is kellemes benyomást tett rám. A hangzást tekintve nem vall szégyent a korong sok kinti produkcióval szemben sem. Az elődjéhez viszonyítva (most azért előkaptam néhány hallgatás erejéig és nem is értem, hogy nem kattantam rá annak idején…) pedig több lépéssel előrébb tart a banda. Nem múlt el nyomtalanul a közel három év. Amíg a bemutatkozó lemezen két-három igazán erős, hadd ne mondjam slágeres nótát találtam (Feedback, Crowd of Nobodies, X-man) addig ezen már szinte mindegyik rejt valamit, ami miatt az ember napokig nem képes szabadulni egy-egy jól eltalált refréntől, gitár vagy énektémától.

Az album érdekessége még, hogy dualdisc formátumban jött ki, azaz a rajongók az audio élmény mellé vizuális anyagot is kapnak. Mégpedig a tavaly októberi A38-as buli felvételét, ahol egy felszabadult, profi műsort kapott a közönség első lemezes slágerekből és néhány a Stuck Progress-ről származó nótából (ami jelen írás tárgya ugyebár).

A lemez nótáit számomra az adja el igazán – az erős refrének mellett -, hogy bátran mertek más stíluselemeket, sőt népdalokat, népzenei elemeket (természetesen magyar!) is felhasználni. Ráadásul ez olyan jól is sikerült, hogy tökéletesen illik a képbe. Azt véletlenül sem merném ráfogni, hogy öncélú lenne. Aztán ott vannak a több dalban is felbukkanó jazzrock-os, funky-s megoldások, amik mind-mind színesítik az összképet.
Ezekből természetes, hogy gond nincs a hangszeres tudással, a zeneszerzési képességekkel. A Bálint-Máté énekes duó remekel, szinte végig dalolják/üvöltik/szavalják/suttogják a nótákat. Kiegészítve egymást, témáik ragadnak is.
Talán kicsit el is vonják a figyelmet a zenéről, annyira meggyőző a teljesítményük. Na nem mintha a csapat hangszeresei gyengén muzsikálnának. Itt aztán dicséret illeti az egész bandát.
Kiemelek néhány számomra különösen tetsző dalt a lemezről. A Delirium II – The tremens népdalos kezdése illetve ennek a témának a dal végén történő újrahasznosítása/újraértelmezése miatt jön be. A The Weight of Oneness lírája jól esik a lemez közepén, kis nyugis darab. Aztán a szexista szövegű USEher Friendly tuti koncertfavorit lesz.

A lemezborító elsőre nem fogott meg, bár egyediségéhez nem fér kétség. Persze időközben megbarátkoztam azzal is.
Engem összességében meggyőztek, már csak az élő teljesítményükre vagyok kíváncsi.