A pittsburgh-i banda második albuma, a Songs For The Lost igen kellemes meglepetést okozott. Ha a mára már meglehetősen kiaknázott, szétjátszott és eredeti mivoltából kiforgatott old school heavy metal felélesztésében nem is, de legalábbis a hagyományok őrzésében és továbbvitelében nagy szerepe lehet ennek az amcsi bandának. Illetve nem utolsó sorban a stílus rajongóinak egy nem várt, soron kívüli ajándék.
Zenéjük minden modern megoldást és hangzást nélkülöz, egyszerű és tiszta szám szerkezetek, kellemesen old school hangzás, megjegyezhető refrének a klasszikus NWOBHM vonalat idézve. Ez bizony nem a klasszikus stílus mai prezentációja, hanem az időben eltévedt, igazából ’80-as évekbeli anyag és valahogy mégsem egyszerű poros múltidéző nosztalgia a hallgatása. Valószínűleg közhelyekkel élve a stílus halhatatlanságát hirdeti egy-egy ilyen anyag, ami ma, a nagy hullám után durván húsz évvel is aktuális, hallgatható, mi több értéket képvisel és ad át.
Matthew Bizilia torkában egyszerre megvan a Dickinsonos témavezetés, Geoff Tate magasai és Mark Shalton (Manilla Road) karcossága. Igazán élvezet hallgatni. Ami még kiemelhető az egységesen kellemes képből az a nagyon eltalált Steve Harrises basszushangzás és hangszerkezelés. Bár jobban belegondolva, simán továbbmegyek és nem is Harris mester a megfejtés, mint inkább a. Hawkwind korszakos Lemmy… Maguk a számok okosan kerülnek minden csilli-villi teátrális és grandiózus megoldást és hangulatot, így inkább a korai Mannila Road és a nagyon korai Maiden lehet mérvadó az érdeklődő számára.
Tehát akinek a szíve a fent említett zenekarokra dobban az ne habozzon. Egyébként sincs túlkínálat minőségi anyagokból ebben a stílusban.
Hail to the NWOBHM!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.