Sokáig kerülgettem ezt az albumot, mint macska a forró kását. Hallgattam kocsiban, otthon munka közben és csak úgy is, de a gondolatok csak nem jöttek. Sokáig úgy éreztem, hogy egyszerűen nem indít el semmit. Nem fog meg, annyira nem jó, hogy akármelyik számra ráülve bele lehetne borulni, elkalandozni és messze nem olyan rossz, hogy idegesítene, és véres tollal földbedöngölésért kiáltanék.
Ja, azt elfelejtettem megosztani veletek, hogy a stílus, amiben a Noekk alkot, az olyan Candlemass, Solitude Aeturnus képviselte epikusabb doomhoz áll a legközelebb, és igazából van annyira jó, hogy érdemben szálljon versenybe a nagy múltú felmenők hallgatóságának kegyeiért. Bár néha kicsit elprogresszívkedik a dolgot, (How Long Is Ever) néha az énekesre jön rá a viszketés, és szinte black metálos vokalizálásra ragadtatja magát (The Minstrel’s Curse) egyébként, pedig egy kicsit mesterkélt és idegesítő operás énekkel él. További erényként megemlíthető, hogy mindvégig konzekvensen hozzák a sötét, borult hangulatot, sőt a harmadik tételben kimondottan tetszetős a zongorabetét is.
Szóval csak úgy csapongok a Noekk-et hallgatva, és az egyik percben úgy érzem, hogy működik az anyag, majd rögtön úgy, (általában az énekes miatt) hogy középszerű és nem tud igazán elvarázsolni. Viszont a hangulat, a szólók, és zeneileg úgy az egész eléggé rendben van. Na már megint ellent mondok magamnak…
Azt hiszem ebből a fonák helyzetből, csak úgy tudok kihátrálni, hogyha azt tanácsolom a fent említett zenekarok és úgy általában a stílus híveinek, hogy hagyják most figyelmen kívül a pontszámomat, hallgassák meg és döntsenek az anyagról belátásuk szerint, mert simán el tudom képzelni, hogy jó páran kincset találnak benne. Én meg csak nem vagyok ráhangolódva a stílusra. Eléggé hanyagoltam mostanában ezeket az anyagokat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.