Az erősen keserű és mély melankóliával átitatott (szinte már gótikus) külső mögött meglehetősen durva és kíméletlen black metállal lepi meg óvatlan hallgatóját a wolverhamptoni brigád. A csapat 2005-ben alakult, Saturnius – ének és gitár, Morgul – basszus és háttér vokál, illetve Athrial – dobok. A debüt nagylemezt mindössze egy demó előzte meg, a zene, pedig a logó és fotó alapján is egyértelműen black metal abból a sötétebb és Pokol bugyrainak legmélyéről fajtából. Nincs is mit nagyon tárgyalni, csapjunk a közepébe – talán csak annyit, hogy a külsőségek egyáltalán nem illenek magához a zenei tartalomhoz, kivéve a Summoning intró és a The Release outró jellegű bemelegítését leszámítva.
Az összes többi dal izomból dara, bár az éles és némileg kásás gitárok ellenére a hangzás bombasztikus és a megszólalás mélysége már-már death metal jelleget kölcsönöz ennek a sátáni 48 percnek. Az ének is hörgés és károgás között váltakozik, a zene pedig erősen komplex és változatos, sok le és kiállással, tekeréssel és pár belassult fájdalmas hempergéssel. Néhol egész régi Dimmu Borgir íze van a dolognak, de a korai Gorgoroth is meg-megcsillan az éjszaka homályos fényeiben. Annak ellenére, hogy csak három ember alkotja a Funeral Throne-t, nagyon sokszínű, akadnak melodikus, sőt! – néhol már szinte folkos elemek is, s persze a tipikus fekete fém szülte zúzás-tekerés-rombolás is állandó komponense a halálos főzetnek.
A Lord Of The Black Moon kezdése egyenesen black-death, míg a From The Frozen North-é a Burzum hangulatát idézte fel bennem, ahogy a Soulless Eternity egyértelműen Gorgorth féle kegyvesztett kaszabolás és bombatölcsér. A meglehetősen klisé zenekarnév és dal címek mögött egész komoly mondanivaló bújik meg néhol, az angol srácok nem csak a sátánizmusról, sötétségről és a mohó éjszakáról, no meg a keresztény ellenes propagandáról énekelnek, de a filozófia egy paradox figurája is előkerül, mégpedig Nietczshe (gondolom a sokat vitatott Isten léte kérdésből kifolyólag került bele a repertoárba, haha). Mint már írtam a külsőségek nem illenek a lemezhez (bár a zene és a booklet is keserű, mély és kietlen – mégis mindegyik más és más aspektusból értendő). A hangzást sem értheti panasz – a Satanas Rex nagyon jó munkát végzett – nem tipikus, kásás, semmibe hulló gitárok és háttérben trappoló pergőket hallhatunk, hanem masszív és erős basszusokat, súlyos reszeléseket és dinamikus, szinte már lélegző dobokat, itt-ott még groove-okat is érezni lehet, azonban riff nagyon kevés akad, ahol pedig mégis (pl. Black Revelations Of A Victorious Apocalypse) ott az újabb Satyricon korongok pörögnek reinkarnáció táncot.
Nos, a Funeral Throne esetében is elmondható hogy a maximális teljesítményük ellenére sem született új világ, nem mentették vagy semmisítették meg a régit ,s reggel felfog kelni a nap, harmatos hajnal lesz, majd pedig felszáradó délelőtt, hogy a délutánnal lassan újra beköszöntsön az este, majd pedig az éjszaka. Ám az élet maradandó és megújuló körforgását, a lét és létezés közötti differencia, értelem és beteljesedés be nem látható keresésének mámorát leszámítva, ez egy nagyon erős és agresszív anyag, melyben úgy érzem, hogy a mélység és az őszinteség is kellően a helyén van, így a pontszámmal is így járok el… erős 9-es, bizony!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.