Talán egyesek furán olvassák, hogy éppen én írok egy ilyen populáris csapat anyagáról, s nincs tele hörgéssel – bár akad benne, és gyilkos riffekkel, helyette determinált és cseppfolyós fájdalommal, elektronikába oltott szenvedéssel és időtlen kesergéssel operál a floridai Deadstar Assembly.
A csapat műfajilag death-pop industrial rock-nak lett titulálva, de én inkább nevezném egy ipari elemekkel tarkított populáris, de azért kellő mélységgel rendelkező kísérleti gothicnak. A borító jól sikerült digitális manipulációja miatt esett a választásom a promóra, s bár nem műfajom, a dolgot nem bántam meg. De lássuk miről is szól az emészthető fájdalom eszencia!
Zeneileg azt a vonalat képviselik, amely a kevertnél is kevertebb hibrid, ha azt vesszük a Dope féle nu-metál vonal mindvégig benne építkezik, aztán egy nagy részében észrevehető a Depeche Mode féle szintipop megoldások zuhataga, az elekrto fertőzöttség, pedig olyan ismert és kevésbé mainsteam, mint a késői Atrocity, Crematory, Marilyn Manson és olyan EBM csapatok, mint a Suicide Commando, Terminal Choice, Zeromancer, Combichrist vagy éppen a Zombie Girl. Illendőbb lenne olvasni erről a 2006-os anyagról, mondjuk az LD50-en, hiszen ott inkább rátalálunk erre a felemás (őszinteség vs. színháziaskodó művészkedés) szubkultúrának táborára, mint itt a forgácson.
Visszatérve a korongra; az Unsaved a második lemezük, az elsőt 2001-ben lőtték el a csapattal megegyező címen, itt sokkal komolyabb témákat és kísérleteket kapunk, az undorító és a szép ugyanaz benne; éppen annyira kemény, hogy emészthető legyen még, és éppen annyira dallamos hogy gyorsan befogad, de egyik végletbe sem esnek bele, így igazából a határok halmazának fenntartása jelentette számukra az igazi kihívást. Erre az egyik legjobb példa talán a beszédes című – stílusos Killing Myself Again, mely egészen a refrénig agresszív, aztán onnantól kapunk egy retro 80’-as évek keveredését a rádiók rombolta kicsit Dope szerű nu-metálos keveredést. Kicsit sokáig húzzák a dallamokat, majd újra kapunk egy beindulást, telebaszva zajokkal, megszelídített fájdalommal és a tipikus goth rock elemekkel.
De nem csak ilyen nóták színesítik ezt a közel egy órát, kapunk rövidke átvezetéseket, melyek többsége instrumentális, és csak kapocsként foglalnak helyet két nagyobb dal között, ilyenek a Showing Teeth, a Perfectliy Destroyed, ezek mind, a Professional Murder Music koncepcióját ölelik fel, ahogy az Unsaved Pt. 2 durva vokálai miatt olyan nevek jutottak eszembe, mint a Misery Loves CO., korai Pain vagy éppen a Strapping Young Lad kevésbé agyment részei.
Akkor most mit is kezdjük ezzel a pofás halmazzal? Jó avagy sem? Őszinte vagy pózerkedő művészlékek találkozó, tudnak vagy csak a samplereket remekül programozzák? Némelyik felmerülő kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, minden esetre a produkció bármennyire is reprodukció és korábbi nagy csapatok interpretáló hatásvadász post-struktúralista egyvelege, kellően jól adja vissza a hangulatot, amit eredetileg is képviselni akartak, megszelídítik a fájdalmat, divatot csinálnak a halálból és a csuklót mardosó pengék hadából, betegséggel és perverzióval pakolják tele az amúgy egyszerű és a devianciájukat leszámítva hallgató és rádióbarát dolgot. Tehát jó?
– Igen.
– Nagyon?
– Nem?
– Hát akkor?
– Akinek műfaja, és a fentebb írt zenekar nevek és formációk mondanak valamit, az nyugodtan próbálkozzon be vele, egyeseknek nagyon is kellemes pillanatokat fog szerezni, akinek pedig nem favoritja az ilyesfajta zene, az hamar ráérez a power gombra és kicseréli valami kevésbé emészthető masszára.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.