Észerevettem, hogy manapság habzó szájjal veti rá magát sok ember az olyan címkékre, mint a dark, esetleg gótikus metal, persze itt nem a csajos-operázós vonalra gondolok, hanem az igazán mély, szenvedő férfi vokállal ellátott, mégis elegáns anyagokra. Ezek a 90-es években élték leginkább virágkorukat olyan zenekaroknak köszönhetően, mint például a Lake Of Tears, Tiamat, Type O Negative, Moonspell, Saviour Machine és még sokan mások. A bandák hol a klasszikus heavy metal, hol a doom metal, máskor pedig az extrém vonal felé kacsintottak ki, de alapvetően volt bennük egy közös hangulat, amit igazán csak erre az évtizedre volt jellemző és nem sokkal az ezredforduló után gyakorlatilag eltűnt, utolsó képviselőjeként a Yearning zenekart tartottam számon, akik szintén megérdemelnének már egy cikket.
De jelen írásom tárgya nem a finn mélabú, ám szokás szerint megint északon kell kutakodnunk, ha csapatunk származását vizsgáljuk… Akikkel foglalkozni akarok, az a svéd The Equinox Ov The Gods, akik szintén az ezredforduló előtt jelentkeztek két jelentősebb anyaggal, majd pár középszerűbb próbálkozás után takaréklángra tették magukat. A zenekar elvileg ma is aktív, de utoljára 2009-ben adtak ki albumot Fragments Of Lust & Decay címmel. Igazi remekművét azonban rögtön pályafutása első teljes értékű lemezével produkálta az egyébként 1989-ig visszakövethető társaság. Az Images Of Forgotten Memories mégsem tekinthető elkapkodott kiadványnak, hiszen éveket dolgoztak rajta és ténylegesen csak 1996-ban látott napvilágot. Ennek köszönhetően azonban egy kicsit megkéstek a „befutott” zenekarokhoz képest és igazán nagy felhajtás sem kerekedett körülöttük, de a kiadványt elfelejtenünk semmiképp sem szabad. Ha erre a hangulatra szomjazom, akkor nálam ez az album az abszolút favorit, ami előkerülhet a mélyből.
Kezdetnek itt van például a szemet gyönyörködtető borító, amely annak a Necrolordnak (Kristian Wåhlin) a munkáját dicséri, akinek alkotásával találkozhattunk már Blut Aus Nord, Bathory, Therion, Memory Garden, King Diamond, Grand Magus, Ensiferum, Emperor és Dissection lemezek kézbe vételekor és ezúttal is rácsodálkozhatunk finom apróságaira, valamint arra, hogy mennyire eltalálta a mondanivalóját az anyagon található zenével kapcsolatban. Az erdő mélyén, ősi oldár körül táncoló szellem alakok és a tisztetet parancsoló szépségű táj előre vetíti a misztikumot és fenségességet, igényessége pedig az irodalmi ihletettségű szövegvilággal is nagyon jól egybevág. A letisztultságból sejthetjük azt is, hogy a gótikus pátosz és melankólia ezúttal a hagyományos doom metallal karöltve fog majd beszambázni a hallójáratainkba és ezekből a sejtésekből bizony minden valósággá válik a lejátszás elindítása után.
Ami első sorban értékelést kíván egy ilyen anyaggal kapcsolatban, az az ének, melyet Fredrik Wallin old meg közel kifogástalan módon. Öblös, símogató hangja egy idős vámpír eleganciájával terít ránk egy éjsötét köpönyeget már az első pillanatoktól kezdődően. Az album elkövetésében Stefan Dahlberg (Imperial, Unorthodox, Defaced Creation) volt még segítségére gitárjátékával, Melker Ryymin pedig a basszusért volt felelős. A tiszta és emelkedettséget sugárzó hangzás sem szab gátat annak, hogy a dalokban igazán fogós riffeket és témákat hozzanak össze, a billentyű hangok pedig sosem tolakodók, pusztán tovább színesitik, még belsőségesebbé teszik az összképet. Fel-fel tűnik egy kevés, de annál hangulatosabb női ének a végeredményben, ez Lena Bengtsson vendégeskedésének köszönhető, a szintén előbukkanó cselló pedig Kerstin hozzájárulása az albumhoz.
Az Images Of Forgotten Memories alapvetően kétfelé osztható, ami azért megkönnyíti az emészthetőséget az 53 perces játékidő ellenében. A dalok egyik fele egyszerű, középtempóval megtámogatott gótikus menetelés, ami heavy metal gyökerekkel szívja fel magának a megfelelő tápanyagokat, míg a másik fel jóval lassabb és több teret ad a doom metalnak. Az átlagosan 4 perc környékén mozgó tételek ilyen szempontok alapján váltogatják egymást, így nem lesz egyhangú és nem válik unalmassá.
Igazi csemege ez a lemez még manapság is, a folytatásában érkező Fruits And Flowers Of The Spectral Garden pedig talán egy hajszállal marad el tőle. A hasonló felépítésű album kevesebb meglepetéssel dolgozik, de szintén jó hangulattal lett megáldva, viszont a későbbiekben a színpadiasság felé tolódott produkciók már kevésbé tudtak utat találni hozzám. Ha szereted a sötét tónusú heavy metalt és a 90-es éveknek ezt az elveszett hangulatvilágát, akkor feltételezhetően hallottad már ezt az albumot, ha nem, feltétlenül pótold.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.