Japán az egyik legizgalmasabb, legérdekesebb, legmisztikusabb és egyben legbetegebb országa. Én személy szerint nem túlzottan rajongok a keleti kúltúrákért. A japán teákat mondjuk pont imádom, a gasztronómiájuk is érdekesnek néz ki noha még nem kóstoltam. Mégis a cenzúrázott Chulhu pornóval vagy hentai-al nem tudok azonosulni. Úgy, ahogy a használt bugyi automaták létjogosultsága előtt is értetlenül állok. A mangákat és anime-ket is csak rövid távon tudom elviselni, pedig rajongok a képregénykért és rajzfilmekért. Szóval elég felemás a kapcsolatom az országgal. Mégis az utóbbi időben sorra jönnek velem szembe a piszok jó, japán hardcore bandák. Nem igazán vagyok képben az ottani zenei színtérrel, csak az alap bandákat ismerem többnyire. Most kb az az érzésem, mintha láttam volna a Barátok Közt 2435. részét, értem én, hogy Berényi „pénz és sárm” Miklós a király de azt nem, hogy miért. Így kicsit lemaradva érzem magam. Ennek fényében álljon itt a legfrisseb japán találatom a Friendship.
Undercurrrent-re keresztelt zaj karikájuk a második a sorban, egyenes folytatása a 2017-es Hatred-nek. Hasonló zenekarokkal ellentétben, nem ontják magukból az EP-ket és split-eket, már elsőre is egy nagy lemezzel álltak elő és úgy néz ki ezt a tendenciát akarják folytatni. A Demise egy zajos intro-nak felel meg, hogy aki véletlenül keveredett ide az is tisztában legyen vele, hogy ez nem a Nóta TV délutáni műsor blokkja. A Vertigo-val pedig bele is csapnak a lecsóba, a dob szinte le robbantja az arcunkat. Itt már fel készülhtünk rá, hogy a következő 20 percben sem lesz ez másként. A Punishment-től pedig azt kapjuk amit a címe is ígér, itt is a dob az ami nagyon büntet és ez így lesz az egész lemezen. Ha kell bontókalapács módjára csapkod, ha kell pedig olyan gyors blast-okat tol, hogy csak lesünk mint hal a szatyorban. Kicsit úgy is éreztem, mintha a dob lenne jobban a reflektor fényben, mint egy karmester vezényelne. Pedig bizony a gitárjátékra se lehet panasz, kellemesen váltogatják a disszonáns témákat a megfelelő pontokon el helyezett dallamokkal. A hangzás az előző lemez óta kicsit le tisztult, a Hatred-et én mocskosabbnak éreztem. Ott néhány riff is már szinte olyan volt mintha, egy New Orleans-i aligátor vadász kunyhójából szólnának. A dalok hossza két perc körül mozog általában, így aki elveti a pár másodperces core muzsikákat az is nyugodtan tehet vele egy próbát. Kerek, teljesen kidolgozott ötletekkel operálnak a japán úriemberek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.