Napi szinten annyi zene jelenik meg mostanában, hogy ember legyen a talpán az, aki tudja tartani az iramot. Én személy szerint jó pár stílust követek, metalon kívül is. Így óhatatlanul előfordul, hogy ki marad valami olyasmi, ami egyébként nagyon is belevág a profilomba. Így történt az, hogy az amúgy is személyes kedvencem Weekend Nachos, jobb létre szenderülése után létre jövő, ami a stílust ha nem is teljes egészében, de a szellemiséget mindenképpen tovább vivő Ledge-ről, csak a második lemez megjelenésével szereztem tudomást. Ezúton is bocs Mr. Hoffman.
Szóval 2017-ben adta utolsó koncertjét a Weekend Nachos, pontot téve ezzel az egyik legnagyobb powerviolance sikertörténet végére. A képen is látható jámbor, sorozat gyilkos fizimiskájú John Hoffman, pedig nem ült a babérjain, hiszen még abban az évben életre hívta, a kicsit személyesebb hangvételű Ledge-et. Amihez csak Gozer csatlakozott gitáron, a Like Rats és Weekeng Nachos soraiból, szóval az ismertség és az összecsiszolt munkára való lehetőség adott volt. Augusztusra ki is dobták a Cold Hard Concrete-et és szinte tűpontosan két évre rá itt a folytatás, az All I Hope For személyében.
John Hoffman tipikusan az a zenész, aki nem tud nyugton maradni. Ezer meg egy zenekarban játszik, vagy játszott. A kreativitása szinte kimeríthetetlennek látszik. Ha valamiből pedig érzése szerint már kisajtolt mindent és elmondott mindent, amit annak a keretein belül szeretett volna, halad is tovább a saját útján. Nem erőlködik, nem fut felesleges köröket. A Ledge zenei világa szerintem egyenesen következett, az utolsó Weekend Nachos lemezből. Hiszen bár a sludge és a belelassulások végig ott voltak a repertoárjukban, mégis az Apology-n érezhetően a lassú, középtempós részek felé mozdult a mérleg nyelve. Méregtől és elkeseredettségtől csöpögő sluge/doom az, amit legújabb teremtményével ránk szabadít. Hivatkozási alapoknak olyan alap bandákat lehet sorolni, mint az Eyehategod, egy pici Crowbar, vagy éppen az új vonalas Primitive Man és társai.
A kezdő Grudge Pact meg is alapozza a következő 40 percet. Többnyire középtempós, menetelős témák adják a lemez gerincét. A háttérben, Hoffman torz hörgései próbálják bontani a monotonitást. A Deform már az a kegyetlen menetelés amit előbb említettem, a gitár szinte simogatóan vágja a fülünket, Hoffman pedig úgy veri a bőrt, mintha nem lenne holnap. A közepétől azért kapunk egy olyan súlyos belassulást, mintha lassított felvételben néznénk egy atombomba becsapódását. A személyes kedvenc Hanged egy 100%-os paraszt mocsár riffel kezd, de a háttérben Gozer olyan finom dallamot próbál elrejteni, szerencsére nem sok sikerrel, hogy a hideg borsódzik az ember hátán. Már az első három dal során egyértelmű válik, hogy a hangzás tökéletesre sikeredett. Undorító, iszaptól és gennytől csöpögő, tép, mint láncfűrész a húst, de közben tökéletesen kivehető minden részlet. A Never Rebuild címét már lehet el se tudjuk olvasni, mer már úgy is mindenki a földet bámulva bólogat. A kiváló tempóváltások azok amik megtörik az egyébként elég monoton összhatást, így sose kerül sor egy perc unalomra se. A We Suffer meg igazából egy tipikus Weekend Nachos szám, amiben a sebesség dominál. Az Insincere-ben pedig klasszikus blues közeli dallamokkal traktálnak. A Shocked-nál meg már csak tényleg lesokkolva állunk, várjuk a kegyelem döfést, ami a több mint hét perces doom monstrum lesz a végén. A Crater véletlenül pont tökéletesen befejezi az előző atombombás hasonlatot. Itt már nincs menekvés, halál van és szenvedés, porrá vált lelkek a szélben, tökéletes befejezés.
Számomra az év eddigi legjobb sludge lemeze. Amit akár egy belassult powerviolance-nek is lehetne nevezni, hiszen a megoldások ugyanazok, csak az arányok lettek megbolygatva. A tempóváltások okos használata, a jól felépített dalok az erőssége a lemeznek, amit bátran merek ajánlani azoknak is, akik egyébként ódzkodnak a monotonabb zenéktől.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.