Lumberjack Commando
Mountains

(Szerzői kiadás • 2020)

Győr Sándor

2020. október 19.

0

Pontszám

8

A nagykanizsai csapat új EP-je kis túlzással úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Azt tudtam persze, hogy dolgoznak új dalokon, meg a közösségi oldalaikon azt is láttam, hogy már a felvételek is folynak, de nem voltam felkészülve arra, ami akkor ért, amikor megjelenés előtt a postaládában landolt CD-t (köszi srácok!) elindítottam. 

Sőt, már az EP csomagolása is szemet gyönyörködtető. Nekem legalábbis nagyon tetszik. Annak ellenére is, hogy kicsit több infoval még kiegyeztem volna, de itt a minimálra törekvés szándékos volt, mint megtudtam.

A trió néhány hete már kihozta a nyitó dalt (Popsong – milyen cím már?), ami kb. az előző lemezen hallható dalok egyenes folytatása, minimális meglepetéssel. Értem ezalatt, hogy első hallásra nem mutatott újat, csak hozta azt a némi hardcore-os ízekkel megbolondított, groove-os stonert, amit az eddigi dolgaik alapján elvártam. Persze többszöri hallgatás után azért érezhető finomságok is előkerültek, ilyen például a csordavokálos rész, hogy csak egyet említsek.

Azután ám ami ezután következik, az nálam sokat emelt a banda ázsióján, ami egyébként sem volt alacsony. A két középső nóta Million Faces, de főleg a Letters from Hell mutat akkora fejlődést főleg az ének terén, ami miatt nagyon tudok lelkesedni a lemezért. Az előző anyag durvasága nagyban köszönhető volt Parti Peti nyers vokalizálásának, ami valljuk be a csapat előző felállásánál tapasztaltakhoz képest egy más megközelítés volt. Most viszont úgy érzem ismét kicsit más hozzáállással dolgoztak, így – számomra legalábbis – élvezhetőbb anyag született.

Na, nem hanyagolják a nyers vokalizálást és az üvöltéseket sem, de sokkal több dallam került az énektémák közé, amik ráadásul elég karakteresek is. De a Letters from Hell-ben meg inkább elszállós, némileg a banda előző énekesét idéző dallamok kerülnek elő. A zene meg egységes, de változatos is. A Million Faces-ben a zakatolós és a groove-os részek váltakozása is nagyon erős, de az a jóféle szóló nálam nagyon nyerő, főleg, hogy nem vagyok nagy rajongója a szólóknak.  

A Letters-nél előjönnek a kicsit garázspunkos dolgok, amiből olyan természetességgel váltanak stoneres riffelésbe, hogy csak keresem az állam a padlón. A záró Pathos pedig maga a csoda! Egy málházós doom tétel, amiben ott érzem kicsit a Crowbar lazább (ha lehet ilyet mondani) oldalát, de a brit death/doom vonalat is. 

Azt hiszem mondhatjuk, hogy ezzel a négy számmal sikerült újradefiniálni a Lumberjack Commando stílusát és míg az előző anyag egy útkereséstől sem mentes, önmagukat is irányba állító cucc volt, ez a bő negyedóra sokkal inkább egy tudatos csapatot mutat. Hihetetlen, de úgy érzem egységesnek az EP-t, hogy közben hihetetlenül változatos is.

A banda ugyan érzésem szerint még nem találta meg teljesen azt az irányt, ami mondjuk egy teljes albumra predesztinálná őket, de jó úton haladnak felé.