Február 27-én jelent meg az olasz progresszív death/post-metal Marlugubre új albuma, a Per Amor Nymphae. Kaptunk is az alkalmon, így felszálltunk a lírai melankólia hullámvasútjára. A viszonylag fiatal zenei projekt mögött a tarantói születésű Tiziano Colellát köszönthetjük, akihez később csatlakozott Serena de Angelis énekesnő. Tiziano egyébként több zenekarban is szerepet vállal, zenei karrierjének kezdete pedig a 2018-as – és egyben első – Marlugubre-album, a Tears of Petrichor Weaving the Drama köré datálható. Ezt követte a 2022-es Maladie lemez, amely mellett olyan zenekaroknak is áldozott a szabadidejéből, mint az Abyss Noir és a Le Chantmort. Áttörő sikert azonban eddig egyik projektje sem könyvelhetett el, ám feltételezem, hogy nem is ez volt velük a célja.
A Marlugubre a mare (tenger) és a lugubre (komor, gyászos) szavak összefonódásából született, mely már ex lege kijelöli a saját, marginális hallgatóközönségét. Ha a Petőfi Rádió nem is, azért az underground és főleg a progresszívabb fémzenékkel foglalkozó oldalakon néha felcsillant a neve – ahogy visszaköszön most itt is, ahogy górcső alá vesszük legújabb albumát.
A Marlugubre eredetileg egy akusztikus-instrumentális zenekarnak született, és ez az új albumon is visszaköszön. Pont mint az együttes zeneiségén, úgy a Per Amor Nymphaen is megfigyelhető egyfajta evolválódás. A zenei rétegek ügyesen építenek egymásra, létrehozva végül egy egészen komplex felépítményt, melyet – ha nagyon muszáj – leginkább az Opeth, az Alcest vagy a Deafheaven albumaihoz tudnék hasonlítani – hiszen progról beszélünk, nem?
A lemez ügyesen játszik a post-black metal klasszikus témáival, nyakon öntve azt progresszív és atmoszférikus elemekkel. Itt megjegyezném, hogy a Per Amor Nymphae névválasztása sem véletlen: az album létrejötte mélyen a görög mitológiában gyökerezik, különös tekintettel a nimfák misztikus alakjaira. Egyfajta belső utazás ez Európa (egyik) legősibb hitvilágán keresztül. Hangulatának egyaránt részét képezi az álomszerű melankólia, a gyorsabb csörték és az egész anyagot átszövő érzelmi mélység. Az underground zeneiség eszköztárával kelnek életre olyan történetek, mint Orpheusz és Eurüdiké meséje, vagy tárul fel Nüx alakja Hésziodosz írásán, az Istenek születésén keresztül. De megelevenednek még Khlórisz regéi, valamint Szkülla és Glaukosz tragikus mítosza is.
Az albumon új rétegként jelenik meg Serena de Angelis személye és énekhangja, újabb dimenziókat rakva az egyébként is komplex dalszerkezetekre. Jómagam soha nem csináltam belőle titkot, hogy nagy rajongója vagyok a szomorkásabb metalzenei műfajokba csúsztatott tiszta női éneknek. Serena szerepe és hangja ez esetben rendkívül organikus módon olvad bele az album atmoszférájába, felemelve a romantikát a mitológiához, és egyfajta érzelmi intimitást becsempészve új síkra emeli azt. Hangja így, egyfajta törékenységet közvetítve válik igazán narratív eszközzé.
Összességében az album egyik legnagyobb erénye – és amiért a leginkább szeretem a hasonszőrű stílusok elfajzott gyermekeit – az a kontrasztok kezelése. Soha nem tudhatja a hallgató, hogy melyik éteri refrén után töri rá az ajtót egy-egy földbe döngölő blastbeat vagy egy litoszféráig lehangolt, disszonáns riff. Colella hörgései és Serena énekének tánca mellett külön kiemelném a doom metal hosszúságú dalokat, melyek így hagynak időt a hangulatépítésre.
A Per Amor Nymphae nem éppen egy könnyű hallgatnivaló, de talán nem is ezért hallgatjuk ezeket a műfajokat. Az album nem csupán dalok gyűjteményeként funkcionál, hanem eszközként egy sötéten romantikus eposz felépítésére. Ha áttörő siker nem is lett, azért szorosabb barátkozásra ajánlom a melankóliával átszőtt, pusztítóbb gyönyörűséget kedvelőknek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
