Történt egyszer, ami megtörtént már sok-sok ezerszer, hogy megszületett egy kezdetleges civilizáció elméjében egy közösséghez tartozást erősítő istenség alakja. Ezek az istenek akkoriban igen egyszerűek voltak, csak azon erők felett volt hatalmuk, melyeket az emberek ismertek. A legelsők között szerepeltek a tűz istenek, tenger, villám istenek és természetesen a Nap, mint teremtő, életadó istenség. Az egymást sokszor kipusztító, máskor egybeolvadó társadalom-csírák ezeket a lényeket úgy passzolgatták egymásnak népszerűség szerint, mint a piacon az édes datolyát, ennek pedig az lett az eredménye, hogy minden leírásban, minden népnél találkozhatunk különféle visszatérő alakokkal, gyakran azonban más névvel szerepkörben. Megvan a sok évezredes múltja a legtöbb szentírásnak is: úgy kanyarodtak össze a sztoriszálak és népszerű szereplők egy-egy mára elismertebb szerzeménybe, mint a vízgyűjtő területek patakjai, kisebb folyói a legnagyobb folyamokba. Ezért vannak ősi sumer isteneknek még görög megfelelői is más névvel, valamint ezen okból szerepelnek sokszor ugyanazok hol jóként, hol a gonosz szolgáiként. Ilyen karakter az ókori Baál istenség is (vagy 10 másik néven is ismeretes tulajdonságai alapján), akinek egyes népeknél valódi rajongótábora volt. Ez nem véletlen, hiszen a tengert és halált is legyőzni képes termékenység jelképeként tisztelték. Ugyanakkor az ő személyéből alakult ki feltételezhetően a későbbi Belphegor és számtalan, hozzá hasonlóan szarvakkal ábrázolt entitás.
Ezen régi istenségek, letűnt vallások bűvöletében készíti lemezeit a szír Maysaloon zenekar, amire ráfoghatnánk, hogy egyedi, ha nem lenne rajtuk kívül egy hasonló körökben mozgó Nile. Ha a témavilág nem is teljesen újszerű, zenei megközelítést tekintve szerencsére vannak bőséggel különbségek. Persze ha azt nézzük, mennyi csapat foglalkozik mondjuk a skandináv mitológiával, akkor már nem tűnik túl soknak azoknak a zenekaroknak a száma, akik ezt a semmivel sem kevesebb témakört ápolják. A csapat egyébként 2015-ben indult Dio Al-Miqdad, Jake Shuker és Yousef Yazji összefogásával, akik gyorsan ki is adtak egy lemezt The Forgotten Dawn címmel. Ugyan nem volt egy rossz lemez, de minőségében nagyon alulmarad a friss kiadványtól, ami a zenekarban bekövetkezett változásoknak is köszönhető. A programozott dob kiegészült élő játékkal (Jamal Al-Mohrez) és a gitárhangzás is változatosabb, vastagabb lett Khodor Nashar bevételével. Vendégzenészekből sem szenvedünk hiányt, főleg az ének terén. Feltűnik a mikrofon mögött Raneem Barakat és Alaa Zaour, a szimfonikus hangokért, kórushatásokért pedig Mood Yassin felelős, aki szerintem hamarosan hivatalos tag is lehet.
De nézzük, mit is játszik a Maysaloon, amiért érdemes volt elővennem a tavalyi megjelenés ellenére ezt az albumot. Első nekifutásra, szimplán leírva bizony nem tűnik túl izgalmasnak a blackened/melodikus death metal, az viszont talán jobban felkelti az érdeklődéseteket, hogy az ezredforduló óta nem hallottam hasonló stílusú lemezen ennyi azonnal ható, bitang erős témát, amit a keleties dallamok is képesek megfűszerezni. Mindezt úgy, hogy a lemez nem lesz fárasztó, nem lesz túltolva egyetlen irányba sem. Nincs tiszta ének, nincs könyörület, csak kegyetlen death metal, amit keresztbe-kasul döfködnek át a gitárdallamok, groove-ok, hatalmas robbanások és gépies menetelések. A lemez legpozitívabb vonása számomra ettől függetlenül nem a zene, de nem is a vokál, hanem ennek a kettőnek egy olyan meggyőző és őszinte keveréke, amit nagyon rég hallottam már. Nem véletlen ez a düh és harag, ami ott bújik minden egyes hangjegy mögött: a csapat Libanonba menekült a háború borzalmai elől, így testközelből ismerik az agresszió erejét és mibenlétét.
Kezdésnek mindjárt itt van a rövid, szimfonikus bevezetés A Hymn to Ugarit címmel, ami egyszerre idézi meg Hans Zimmer nagyívű kalandosságát és Ennio Morricone epikus leszámolásait. Persze továbbra sem vagyok az ilyen intrók megszállottja és ez esetben sem tűnt volna fel a hiánya, de itt legalább valóban érdekesre sikerült a dolog. Szerencsére a zenében már minimális a hasonló megoldások száma, a főszerepet a ropogós gitár, a pattogó dob és basszus kapják, finoman rétegezve, melyre izzó magmatócsákként fröcskölik rá a dalszöveget. A bőséges instrumentális résszel rendelkező, átlagosan 6-7 perces zúzdák sorát a Mot kezdi meg, ami gyorsan magával ragad és leláncol egy ősi szentély kopott, rideg kövezetén, hogy szemtanúja lehess egy elfeledett istenség visszatérésének. Remek dalszerkezet, tetőpontokkal és igazi gitárszólóval, ami nem önmagának tetszeleg, hanem szintén a dal szerves részeként mutatkozik be.
Könnyedebben kezdődik a Pillars Of Creation és itt már erőteljesebbek a keleties dallamok, de épp annyi sötétség is rátelepszik az összképre, hogy ne Aladdin egy nedves álmában tapogatózzunk. Amint beindul a géppuska, kétség sem fér hozzá, hogy ez a dal is lesz akkora bomba, mint az elődje. Ez pedig így megy hallgatásról hallgatásra, minden egyes szerzeményt illetően. Ha már melodikus death, akkor példaként dobálózhatnánk a megszokott In Flames, At The Gates és csipetnyi Opeth stb. nevekkel, de nekem azonnal egy kissé háttérbe szorultabb, de mindig is szimpatikusabb része jutott eszembe: ilyen a manapság is szívesen kísérletező Insomnium és a 25 éve létező Mors Principum Est, akik egy egész érdekes vállalkozással fogják ezt megünnepelni.
De vissza a Maysaloon produkciójához, amiről csak annyit írnék, hogy ne hagyjátok ki. Nem annyira “melodikus”, nem annyira “black” vagy szimfonikus produkció, sokkal inkább egy igényes, progresszív gondolkodást sem nélkülöző deah metal lemez egy különösen misztikus világból.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.